Ülök a műdzsörszé nadrágkosztümömben – ez most a menő, meg a praktikus, meg úgyse lehet mást kapni, mert ez a divat – és bőszen hintázom a széken. Tehetetlenségemben. Megint a „mit tegyek, mit tegyek” gondolat uralta el egész elmémet. Kint ragyogóan süt a nap, bent mindenki szemlesütve ír, de a megszilárdult kutacs is lüktetni látszik a fejük tetején. Azt a mindenit, meg a hétszázát, s a fűzfán fütyülő rézangyalát! Akkoriban az volt a rend, hogy aki ingyen – egyébként akkor fizetős még nem volt – elvégezte az egyetemet Romániában, annak kötelező volt legalább három évig ott dolgozni, ahova a tanügy minisztérium kihelyezte.
– Írjál már – szólt rám a fennebbvalóm.
– Hagyjál gondolkozni – hallom magamat.
Miként tudnék kimászni a slamasztikából? Nem babra megy a játék. Mindenkit átvernek ezek. Mindenkinek megígérnek fűt-fát, hogy ott tartsák a kihelyezés helyszínén – többnyire falun – azzal, hogy „csak magának, magával kivételt teszünk, ne mondja el senkinek”, aztán ha számon kéred rajtuk, eleinte azt mondják, hogy várnod kell még egy kicsit, aztán azt: akkor más volt a helyzet. Velem is így kezdődött. Mások pedig addigra már megjárták a landarist. Rossz kifejezés, egyenesen benne maradtak a pácban. Az elöljáróság erre is számított: idővel belefáradsz, belefásulsz, maradsz, mert a szigorúra szabott kiskapu is – miszerint egészségügyi okból elmehetsz – hamar bezárul.
A Központi Bizottságban éppen megállapították, hogy hanyatlik a falu kulturális élete, s egyáltalán a civilizációs színvonala. Régebb arra voltak büszkék, hogy a falvakban dolgozó értelmiségieknek lakást biztosítottak a közeli városban, bérletet vehettek, hogy olcsóbban jussanak el a munkahelyükre. Sok falusi lakos meg a városba ingázott a gyárakba. Legalább a fél világ ingázott. Most meg rájöttek, hogy értelmiségi kell a falvakba, hogy verítékével emelje a kulturáltságot. A megyei hivatal megkapta a megbízást, hogy győzzön meg bennünket. Fenyegetnek fűvel-fával-kirúgással.
Mindenki beadta a nyilatkozatot, én meg hintázom a széken. Az igazgató asszony, aki szeretett mindent eminens módjára gyorsan elintézni, megint benéz.
– Nyilatkozz már, hogy mit fogsz tenni!
– Mit sürgetsz? A törvény adott nekem 6 hónapot arra, hogy döntsek. Azt, hogy ideköltözöm vagy nem, lehetetlen fél nap alatt eldönteni.
– Más el tudta.
– Én meg nem. Nekik legalább van valakijük a faluban is.
– Kiveszel egy házat, ezentúl a férjed ingázik!
– Azzal a busszal, ami reggel hatra viszi be a gyári munkásokat és hétig toporog odakinn az ajtó előtt? Arról nem beszélve, ha kiveszek egy házat, az sokkal többe kerül, mint az állami lakásbérlet. Majd hat hónapon belül választ adok.
– Albérletet sem találsz – tódítja egy helyi kolléga.
– Akkor azt írd le – javasolja, hátha megijedek.
Én meg odaírom a lapra, csak azért sem fogok most betojni ettől. Ő meg átviszi a „Néptanácshoz” (mai önkormányzat). Néhány nap múlva meglátogat otthon a földink a Lordok házából.
– Mit csináltál már megint? Sose férsz a bőrödben?
– ÉN SEMMI KÜLÖNÖSET.
– Nem hát! Zeng az egész Olt-völgye attól, hogy mit írtál a papírra.
– Én semmi törvénytelen dolgot. Hova siettek? Nem kell mindenben olyan buzgó mócsingnak lenni.
– De minket tép széjjel Bukarest! Még Kolozs megyében is el van intézve az ügy. Csak veletek nem lehet! Már megint a magyarokkal.
– Tudom, behívatták az ingázó tanárokat a rendőrségre és mielőtt észbe kaptak volna beleütötték a pecsétet a személyi igazolványukba, hogy állandó lakhelye ott van, ahova kihelyezte a tanügy minisztérium.
– Honnan veszed ezt?
– Az ottani barátnőimtől. Mit gondoltok, csak hivatalos úton terjednek a hírek?
Kissé megdöbbent, látszott rajta, hogy ezt eddig nem tudta. Őket meg kergetik az asztal körül a jó példákra hivatkozva. De ez nekik is adu. Valamelyest megnyugodott.
– Na, látod! Itt meg csak nyilatkoznod kell, hogy ott laksz.
– Nem, mert nincsen még albérlet se a faluban. Tanítólakások sincsenek.
– Akármilyen lakhely jó. Nem tudod kiírni egy kecskeólra, hogy ott laksz?
– Nem akarom, mert most csak a névtáblát akarjátok, aztán meg jösztök, hogy költözzem is be a kecskeólba, hiszen én nyilatkoztam, hogy az az állandó lakhelyem.
– Fifikás vagy. Odáig még senki se gondolt. Legalább vedd vissza a lapot.
– De nem ám, mert akkor jösztök, hogy írjak újat.
– Az igaz. Megnehezíted az ember dolgát.
– Ti is a mienket.
Mélyen elgondolkozott, miközben le-fel tappogott a szobában. Azt már mindenki tudta, hogy engem kirúgással hiába fenyegetnek, mert alig várom, hogy hazakerülhessek a szülőföldemre. Végül levonta a következtetést:
– Felső Olt-völgye megmenekült.
Meg hát, mert ha egy embernek el kell nézniük ezt, akkor a többinek is muszáj.
2011
Hozzászólások