Olvadáspontig hevítve - 1. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Olvadáspontig hevítve – 1.

Az utcán futott össze a két testvér. Üdvözölték egymást. Ernő a CBA-ba indult valami vacsoráért. Tamás, a bátyja, csak úgy dolga végeztével, minden cél nélkül őgyelgett a városban. Ez a kora tavaszi, esti szürkület olyan furcsa vöröses fénnyel színezte meg a nyugati égboltot. A város főutcája lármás volt, az emberek jó kedvvel sétáltak. – Este otthon leszel? – kérdezte röviden Tamás az öccsét. – Nem! Hét után elmegyek! – Ágneshez? – Igen! – Komoly? – Nem gondolkoztam még ezen – mondta egy kis szünet után Ernő, és valóban most torpant meg először azon, mit is akar ettől a lánytól tulajdonképpen. Itt ismerkedtek meg a városban egy szombat délután. Mind a ketten magányosan bóklásztak a téren. Valami vonzalom kezdődött el köztük akkor, aztán csak úgy egyszerűen találkozgattak, beszélgettek, járkáltak. A várost és a környékét úgy ismerték, mint a tenyerüket. A folyó ágai között is sokat bolyongtak, gyalog, vagy csónakkal. Úszni is együtt tanultak meg az elmúlt nyáron. Ennek ellenére Ernő a Dunától irtózott, legalábbis félelem fogta el ettől a nagy víztől. Arra még sohasem érzett magába annyi erőt, hogy egyszer hosszan ússzon benne. A lányt pedig féltette, de ennek nem adta jelét. Ezek az együttlétek kedvesek voltak és vidámak, úgy érezte, az életéhez tartoznak. Mindketten azonos időben érkeztek a városba. Ernő, ez az alacsony, huszonöt éves, zömök, szőke fiú kint lakott a közeli szőlőhegyek között. Az iskola után hallani sem akart arról, hogy elmenjen otthonról. Pár évig segített a szőlőben a faternak, aztán egy napon elhatározta, mindenképpen a városba megy és valamilyen szakmát tanul. Ott sokkal jobb lesz, irtózott a hosszú, csendes estéktől, a nappali végtelen szőlősoroktól, a kapa kemény nyelétől, csak a bátyja dolgozott szótlanul, tervek nélkül.

Ágnest pedig elküldték otthonról. Egy távolabbi faluban laktak a szülei, a nővérei férjhez mentek, a férjeket hazahozták, aztán hirtelen olyan sokan lettek, hogy nem fértek a kicsi házban. Egy rokon, elvált asszony egy gyerekkel, adott egy kis szobát Ágnesnek és így egyelőre rendeződött az élete ennek a vékony derekú, huszonkét éves, szőke hajú lánynak. – Nem kell elsietni! – tanácsolta az öccsének Tamás. Együtt mentek az áruházig. Tamás bent járt a városban, valami hivatalos ügyet kellett intézni, apja meg rábízott egy csomó vásárlást, ha már jön, legyen is értelme. Ráparancsolt, hogy abból az újfajta permetezőszerből okvetlen vigyen, a szomszédok már azzal dolgoznak, ő sem akar lemaradni. – Az öreg? – kérdezte röviden Ernő. – Dolgozik! – Anyám? – Hiányolta, hogy ritkán jössz haza! Ernő az anyját szerette, hiányzott meleg, simogató szava. Ha korholta, még nagyobb korában is, szívesen tűrte. Az öreg csak morgott és a munkán kívül nem létezett semmi számára. Ezért nem tudta elviselni az otthoni helyzetet. Búcsúzóul csak annyit mondott Tamásnak: – Csókolom anyánkat, majd húsvétra hazamegyek!

Szomorúan szorítottak kezet. Kedvetlenül vacsorázott, nem ízlett semmi sem. Ágnes jutott eszébe, talán ma minden megváltozik. Úgy beszélték meg, estére nem lesz otthon senki, és kettesben tölthetik az éjszakát. Várt valamit ettől a naptól, már olyan régen készült erre. Az izgalom és a szomorúság furcsa módon összekeveredett benne. A lánnyal útközben váratlanul a mozinál találkozott. Ágnes arca sápadt volt. – Baj van? – kérdezte Ernő. – Itt vártalak, nem mehetünk hozzám! – Miért? – Zsuzsának valami vendége jött. Régi ismerőse, még Pestről. – A fene… – harapta el a szót. – Már mindegy! – mondta szomorúan Ágnes.

Kedvetlenül álltak szembe egymással, kezük összefonódott, szorítva, szótlanul. – Mit tegyünk? – kérdezte Ernő. – Nem tudom – mondta a lány bizonytalanul. – Sétáljunk! – Jó! – bólintott beletörődve a dolgokba.

Lementek a Dunapartra. A víz piszkosan sárga volt, nagy hullámokban összefonódva hömpölygött a partok között. Ernő kavicsot dobott a vízbe, amely apró buggyanással alámerült. A távolban román uszályok kúsztak a vontató motoros után Mohács irányába. Élénk, hideg tavaszi szél futott végig a szürkületbe burkolódzott tájon. Lassan visszaindultak a város irányába. A parton nagy csapat gyerek, futballoztak. – Szevasz, Tibi! – köszönt Ágnes egy tizenkét év körüli fiúnak. – Szia! Mit csináltok? – kérdezte és közelebb jött. – Te mit teszel itt? – Láthatod, focizok! – Lassan haza kell menned! – mondta Ági. – Csak tízre! – mondta a fiú határozottan. – Akkor megy el a Laci bácsi! – Na jó, menjél! – küldte vissza Ági Tibit, aki nagy léptekkel futott a többiekhez és teljes lendülettel vetette magát a játékba.

– Rossz lehet neki! – mondta elgondolkodva Ernő. – Megszokta már. Nyolc éves kora óta csavarog esténként. Foci és mozi, ez a szórakozása. – Az apja? – Elment Komlóra. Ott megismerkedett egy asszonnyal, aztán nem jött haza többé.

Továbbmentek a parton. A fák után hirtelen magasodtak mellettük a gázgyár nagy tartályai. Feri hosszan bámulta ezeket a fémből összeállított monstrumokat. Arra gondolt, milyen ügyes munkával hegesztették össze ezeket. Még a varratok egyenletes eloszlását is látta, igaz erőltetni kellett egy kicsit a szemét. Ő is ilyet szeretne készíteni, hegeszteni. Ágnes némán jött mellette. Átmentek a hídon a szigetre és leültek a kő mellvédre. A közeli vendéglőből foszlányokban átszűrődött a zene. Nem beszélgettek. Ültek és bámultak a semmibe, mégis érezték egymás közelségét. Később Ernő mélyet sóhajtott. – Bánt valami? – kérdezte Ágnes. – Nem! – mondta egy kis szünet után a fiú, de továbbra is szótlan maradt. Ágnes nem hagyta: – Akkor mire gondolsz?  Ernő nem felelt, szótlan, mérges mozdulattal, legyintett. – Ez a válaszod? – Ez! – Nem sokra mész vele! Csodálkozom, pontosan te beszéltél arról nekem, tudod mit kell tenned, most pedig így viselkedsz? – fogta kérdőre Ágnes. Ernő hosszabb szünet után szólalt meg és szaggatottan beszélt: – Lesz szakmám… megtanulok hegeszteni… esetleg később még átképzem magam… de mi lesz utána? – Éled az életedet! – Persze, kényelembe! Nem! Ebből nem kérek! Ha így van, akkor tojok az egészre! – mérgesen dohogott, majd elindult. Megfogta a lány kezét.

– Gyere, menjünk! – mondta higgadtabban és határozottan.

– Hová? – Haza! – Miért? – Csak nem akarsz itt aludni? – kérdezte a lánytól kissé csodálkozva. – Hideg még az éjszaka! – tette hozzá.

Elindultak. Ernő arra gondolt, kegyetlen itt körülötte minden. Semmi nem sikerült eddig, ahogy eltervezte. Itt ez a lány, szeretik egymást, és mégsem úgy alakultak a dolgok, aztán a melóhelyen is csak ígérgetnek a tanfolyam miatt. Szeretné, ha már túl lenne rajta, szakma lenne a kezében, mert az ember akkor másképpen érzi magát. Nem a pénz miatt, azért nem hajtott, mint azt mások tették a környezetében.

Valamire vinni akarta, volt benne egy ilyen fajta indulat, de nem a pénzért. Emlékszik, a fater egyszer azt mondta neki még otthon, a lustasága, meg a halogató nézete miatt az életben nem ér el semmit! Ez igazán bosszantotta, olyan féktelen méreggé alakult át benne, hogy bármikor képes lenne mindent lerombolni.

Aztán mégis úgy döntött, ezt a véleményét megfordítja. Inkább megmutatja, mit tud, bebizonyítja az ellenkezőjét, megszerzi a szakmunkás bizonyítványt. Leteszi az öreg elé az asztalra, hadd ámuljon egy kicsit. Legalább látni fogja, félreismerte a saját fiát.

Késő este értek haza, közben homályos szögletekben csókolóztak, vad szenvedéllyel. – Most felmehetek hozzád? Kérdezte a kapuban Ernő.

A város csendes volt, a házban nem égtek a villanyok.

– Nem, most nem! – mondta Ágnes. – Mikor? – Majd, egyszer! – Akkor nem szeretsz! – mondta egyszerűen Ernő. Ágnesnek tágra nyílt a szeme meglepetésében. – Úgy gondolod? – kérdezte gúnyos szomorúsággal. – Igen! – Rendben van, akkor felesleges, hogy együtt járjunk! Keress magadnak egy olyan lányt! Szevasz! – ezzel bement a házba. Járása büszke volt és határozott.

Ernő nem értette a történteket, nem így gondolta az egészet, csak egyszerűen nem bírta már tovább. Nyugtalanul aludt és reggel a szokottnál korábban elindult a melóhelyre. Egész délelőtt szótlanul, pántvasakat szabott méretre, majd a két végére lyukat fúrt. A javító részlegben dolgozott. Csak lakatos meló volt többségében, de ő igazából hegeszteni szeretett volna. Ha tehette, Mezei Jóskát kereste, figyelte, ahogy az autógénnel dolgozik Sokáig csak nézegette őt, már ismert minden mozdulatot. Úgy érezte, ezeket a fogásokat ő is könnyedén megtanulná. Egyszer Mezei kezébe is adta a hegesztőpisztolyt és készített egy élvarratot.

– Kezdésnek nem is rossz! – mondta Mezei, és akkor már tudta, ezt a szakmát megtanulja. Biztosan. Mert kedvet is érzett hozzá.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS