Chiş százados kimerülten, porosan roskadt estefelé az asztalhoz. Lánya, Viktória sajnálkozva nézett szálas, pakombartos apjára.
– Elfáradtál?
– Zűrös napom volt – válaszolta a férfi anyanyelvén, románul. – Ha ez így megy tovább, nemhogy az öreg-, de még a nyugdíjkort sem érem meg.
– Miért, mi történt? Lopás, közlekedési baleset vagy megint összetörtek egy-két lokált valahol?
– Ez is, az is. Olyan idegesek mostanság az emberek. Alig szól egy-két szót valaki, már össze is ugranak, mint a bakkecskék. Sokszor csak úgy, semmiért.
– És? Csodálkozol? Már hány hónapja nincs se élelmiszer, se villany, se fűtés a városban? Mit városban, az egész országban, ugyebár.
– Te éhes vagy?
– Én nem, de…
– Nálunk sötét van?
– Nincs.
– Fázol?
– Bocsánat, nem szemrehányásként jegyeztem meg. Végül is nem rajtad múlik, ami ebben az országban történik, hiszen te is csak azt teszed, amire a munkád, esküd kötelez.
– Ugye? – kapaszkodott lánya szavaiba a százados. – A parancs az parancs. Mellesleg a hazámat is szeretem, vele a Vezért, a román kommunista pártot, és…
–Jó, jó, ezt inkább hagyjuk most! Mit kívánsz enni: hideget vagy meleget?
– Ezért van nálunk villany, tele a kamra és fáznunk sem kell pillanatnyilag. Biztosítalak, ha más is hozzám hasonlóan lelkiismeretes, hazájához hű polgár lett volna, sosem, érted, sosem jutottunk volna idáig.
– Így igaz. Kérlek, ne húzd fel magadat! Szóval mit hozzak: ebédmaradékot vagy valami hideget?
– Gyere ide, hadd pusziljalak meg! – lélegzett fel Chiş Francisc. – Örülök, hogy legalább te megértesz, mert a bátyád bizony félig sem. Hat óra – sandított a karórája mérgesen –, és én tegnap óta színét sem láttam ennek a csavargónak. Ha ezt továbbra is így folytatja, semmire sem viszi az életben. A katonatiszti egyetem nem érdekli, minden irodából sorra-rendre kirúgják. Már az egész testület rajtunk rötyög, a jóistenit az anyjának!
– Miért nem próbálkozunk meg valamelyik üzemnél? Lehetne belőle… állt meg egy pillanatra. – Igen, miért ne, műszaki rajzoló. A gépeket, motorokat szereti, és prímán rajzol is – dobta be az ötletet szelíden.
Vicus, szó mi szó, rajongott a bátyjáért. Nem is volt az rossz fiú, csak az akkori rendszer ellen füstölgött, s miután az apja éppen azt szolgálta, sosem tudtak, talán nem is akartak egymással zöldágra vergődni. A lány két tűz között szökdécselt. Hol ezt, hol azt békítgette, csitítgatta, miközben a Ceauşescu-rendszer kereke egyre jobban csikorgott.
– Attól tartok, túlbecsülsz. Műszaki rajzolónak lenni diploma nélkül majdnem olyan abszurdum, mintha ezredesként küldenének nyugdíjba. Ha katonatiszt lennék, több helyre tudnék szólni az érdekében, szekusként meg pláne, de hát egyik sem vagyok, ezért nem marad más hátra, mint a lapát vagy legjobb esetben bedugom valahová portásnak. Pszt, hallgass csak! Azt hiszem, hazajött a fiatalúr.
– Szia, apa! Szia, huguci!
– Már megint hol császkáltál? Hogy lehet az, hogy sosem vagy itthon, amikor hazajövök a melóból?
– Mit csináljak itthon? – rántott egyet a vállán a barna, göndör hajú fiatalember. – Bűvöljem a tévét? Vagy inkább a számítógéppel babráljak?
– Hát ha neked ez életcél? Viki, Viki, ha az anyád látná, hova jutott a kisfia!
– Nocsak! – húzta fel bal szemöldökét Chiş Viktor, sűrű, szénfekete szemöldöke volt. – Mióta érdekel téged, mit mondana rólam a mutterem?
– Nem érdekel. Csak úgy kicsúszott a számon.
– Szegény anya! – sóhajtott fel a kis testvér. – Milyen rossz lehet neki most magyarban.
– Egy frászt lehet rossz, hiszen ő is magyar, tehát otthon van.
– Ahogy vesszük. Szerintem nem teljesen, és ha nem váltatok volna el, eszébe sem jutott volna átmenni – jegyezte meg alig leplezett szemrehányással a hangjában, s már előre felkészült, hogy az apja keményen visszavág majd emiatt.
– Tessék? Mit mondtál? Bocsáss meg, kicsit elméláztam.
Kissé szórakozott a kapitány – állapította meg Viktória magában. De nemcsak szórakozott, a szokottnál is fáradtabb, végtelenül levert és szinte tűkön ül. Mintha várna valamire, amiről azonban senkivel sem beszélhet. Érthető: hivatali titok, utóvégre zsaru, akinek a fejében az autólopástól a tüntetésekig számtalan ügy kavaroghat. Itt van például mindjárt a Tőkés-ügy! A városban nem is beszélnek mostanában egyébről, minthogy éjjel-nappal őriznek egy Tőkés nevű református papocskát. No nem a zsaruk, a hívei, de hogy miért, senki sem tudja pontosan. Talán az apjának is köze van a lelkészhez, és éppen miatta feszült annyira.
– Hozom az estebédet. Csak azt áruljátok már el, mit hozzak?
– Nekem mindegy. Tulajdonképp már ettem egy havernél.
– Nekem az ebédet. A tegnapi csorbából[i] is, ha maradt még belőle.
A kerek arcú, frufrufrizurás tinédzser térült-fordult, tálalt és szótlanul nézte, hogy esznek.
– Isteni ez a csorba! Akár mindennap megenném. Csirkével, jó fokhagymásan úgy, ahogy te csinálod.
– Van mára még programod, vagy kivételesen együtt tévézünk ma este?
– Kérdezd meg tőle! – mutatott a százados a magasba. – Elég egy telefon, s már itt sem vagyok, ha ágyban fekszem is, azonnal menni kell. Sajna, zsarusors, nálunk ez is benne van a pakliban. Csodálom, hogy nem vetted észre mostanig?
– Istenre gondolsz vagy a scorniceşti-i suszterre[ii]? – követte tekintetével apja kezét a fiatalember. – Ó, bocsánat, milyen hülyeségeket kérdezek, hiszen a kettő egy és ugyanaz a személy, nemdebár?
A százados elsápadva kémlelt körül a szobában, mintha attól félt volna, meghallotta őket valaki.
– Süsd el a vicceid a havereidnél, nagyfiú, és csak úgy mellesleg ajánlom, ne marj abba a kézbe, mely mindnyájunknak enni ad.
– Köszönöm az ételt. Elment az étvágyam – tolta félre az ételt Viki maga elől az asztalon.
– Nekem is – állt fel savanyúan a családfő. – Megyek, megnézem a tévében a híreket. Te pedig, légy szíves, jelentkezz holnap nyolckor a bőrgyár személyzeti osztályán. Beajánlottalak portásnak, de előtte még el akarnak veled beszélni.
– Apa, Viki, de hisz ez nagyszerű! – tapsolt a lány lelkesen. – Végre te is dolgozhatsz, ami manapság bizony nem semmi.
– Portásként. Egy büdös bőrgyárban.
– Mégis mit vártál? – csattant fel az apa ingerülten. – Az egyetem nem smakkol, dolgozni nem szeretsz. Tudod te egyáltalán, mit akarsz, mert nekem halvány dunsztom sincs?
– Hogy mit akarok? – révedt el a fiatalember. – Egy olyan világot, ahol meleg és a „fény országában” is világos van, minden ember egyenlő, és egyik sem bűzlik, mint abban a bőrgyárban, ahova most készülsz bedugni. Ja, ne nézz így rám, nagyon jól hallottad: pute, magyarul: bűzlik. A hivatal, a templomok, az emberek, az egész szocialista brancs élén a Kárpátok Géniuszával.
– Te nem vagy eszednél! Hallod ezt, kislányom? Még a végén kisüti, én vagyok a legbüdösebb hekus Temesvárt.
– Most őszinte legyek vagy udvarias? – szaglászott komikus gúnnyal a levegőbe.
– Micsoda? – vörösödött el a markos rendőrtiszt. – Így beszélsz te az apáddal? Lehet, hogy már nagyfiú vagy, de számomra csak egy taknyos pispirig[iii], és ha továbbra is így nyekegsz, mindjárt adok egy leckét illemből – nyúlt reflexszerűen a nadrágszíjához.
– Meg akarsz verni? – dobbant meg a srác szíve. – Csak rajta, tőled ez is kitelik. Ezt tetted egész gyerekkoromban, és nyilván most is ezt teszed a letartóztatottakkal odabent. Mindenki fél tőled. Én is, de téged úgy látszik, pont ez inspirál, nem az, hogy szeressen.
A százados kedvetlenül kapta el a kezét az övéről.
– Ugyan, mit tudsz te rólam, egyáltalán az életről! De nem hibáztatlak. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy megítéld, kit kell megverni, kinek kell tapsolni. Te meg mit csinálsz? – reccsentett a lányára, aki leszedvén az asztalt, kezdte sorban becsomagolni az ételt egy-egy nejlontasakba.
– Átviszem a maradékot a szomszédnak. Szegények alig élnek egyik napról a másikra. Pedig dolgoznak, még többet is, mint kellene. Csakhogy mit kezdjen a pénzzel valaki, ha hús helyett kabátok lógnak mostanában a hentesnél.
– Na tessék! Alig fejezi be az egyik, jön a másik hátulról. Hányszor ismételjem, tökfejek, hogy ez csak olyan… izé… átmeneti állapot. Még egy-két hónap és volt állami adósság, nincs állami adósság, a többit meg bízd az elnökre. Majd ő ad nekünk ismét meleget, húst és benzint is, csak türelem, bízzunk benne, és imádkozzunk, akarom mondani, szurkoljunk – javította ki zavartan önmagát –, hogy kivezessen bennünket ebből az átkozott gazdasági krízisből.
– Ajaj, hát gazdasági válság van?
– Nem, bocs, rosszul fogalmaztam, csak olyan…
– Olyan?
– Kotty belé, szilvalé! Mit értesz te ezekhez! Egy szocialista rendszerben, mint amilyen a mi drága hazánk is, soha sincsenek válságok, ezért felsőbbrendű minden más rendszernél. Te meg mit akarsz azzal a kajával? – fordult ismét a lányához. – Pardon, pardon, elfelejtettem. Ma irtó nehéz napom volt. Tudjátok, a Tőkés-ügy…
– Igen? – figyelt fel Vicus, de Viki is. – Úgy hallottuk, lázadozik a pópa, atya, vagy hogy hívják. Ez most pletyka, tüntetés vagy mit higgyünk?
– Ti semmit, ha túl akarjátok élni őt is, engem is. Nem láttok, nem halltok, ha megfogadjátok egy idősebb ember tanácsát. Melyik szomszédnak viszed az ételt, Vicuska?
– Kerekesnek.
– Mi, annak a bozgornak[iv]? – torpant meg a százados. – Tedd le a zacskókat, és felejtsd el az egészet!
– Haragszol rá? Mióta, hisz tegnap még köszöntetek egymásnak.
– Nem haragszom, csak… Hogy magyarázzam, hogy megértsél?
– Fölösleges, értünk mi mindent, ne fáradj! – intette le Viki az édesapját. – Csupán az nem fér a tökfejembe, hogy beszélhet pont az ember így, akinek az ősei szintén… bozgorok.
– Ki… ki mondta?
– Mit számít? Így van, vagy nem így van?
A szegény százados most jött csak zavarba igazán, de mielőtt válaszolhatott volna a kérdésre, megcsörrent a telefon.
– Da… Da… Am înţeles, să trăiti![v] Sajnos mennem kell. Legyetek jók, és zárjátok be jól a kaput, ajtókat! – ölelte át a gyerekeit sötéten.
A lány aggodalmasan nézett a bátyjára.
– Valami zűr van? Mi történt?
– Semmi különös, de az ördög nem alszik. Remélem, egy-két órán belül megjövök.
Nem jött meg. Már éjfél is elmúlt anélkül, hogy életjelt adott volna magáról. Ez ugyan máskor is megesett, de most, tekintettel az ország felett gomolygó viharfelhőkre, a szokottnál is nagyobb aggodalommal töltötte el a testvérpárt. Valami készül, ezt mindenki érezte. Ott vibrált, fenyegetett a robbanásig feszült idegekben. Amúgy még csend volt, a száj hallgatott, csupán a mély morajlott. A testvérek estéjük nagy részét a tévé előtt töltötték. Unalmas műsor volt, ásítgattak is hozzá nagyokat.
– Megyek, lefekszem – mondta Chiş Viktor. – Ahhoz képest, hogy szombat van, lehetne érdekesebb műsor is a tévében.
– Várjunk még egy kicsit, hátha apa is betoppan.
– Minek? Amikor jön, itt lesz, és jóccakát!
– Lehet, hogy kinevetsz, de én úgy érzem, valami még történni fog ezen az éjszakán.
– Hogyne! Ugyanaz, mint a tegnap, tegnapelőtt. Reggel felkelünk, elballagunk a munkába, este lefekszünk, elmormogunk egy-két imát vagy szitkot magunkban, és másnap kezdődik minden elölről, mert a puliszka sohasem robban, ha netalán erre gondoltál – vetkőzött le, és lefeküdt.
– Szűz Mária, légy velünk! – vetett keresztet Vicus ijedten. – Én nem is kívánom, hogy robbanjon. Főleg apa miatt, aki nem éppen veszélytelen helyen dolgozik. Te mit hallottál Tőkés László lelkészről?
– Megfogtál! – pattintott az ifjabb Chiş. – Itt az az akna, mely mégiscsak bármelyik percben robbanhat, ha rálépnek. Legalábbis én így látom. Úgy hírlik, át akarják „helyezni” egy szilágysági faluba. Megesik, nem, útban állsz, és eldobnak. Csakhogy ő, hogy is szokták mondani? Vastagnyakú kálvinista, és fütyöl a nagyváradi püspökre.
– Egy pap? Nem hiszem. Ezt egyetlen pap sem merné megtenni.
– Ő megtette, és Moţ polgármesterre is, és, képzeld el, minden hívő mellé állt. Úgy védik, mint az amerikai elnököt, amiről magam is meggyőződtem, hisz ott jártam.
– A Mária téri templomnál? Gyönyörű, csak ebből nagy baj lehet még, mert a széllel szembe pisilni… Jaj, lehet, hogy épp most vezénylik ki apát ellenük?
– A drákuba![vi] Erre nem gondoltam – ugrott ki az ágyból a fiatalember. – Ezt nekem is látnom kell.
– Veled megyek, bár apa biztosan haragudni fog, ha észrevesz. Meg veszélyes is, ezért…
– Maradj itthon, én mindenképp megnézem, hogy verik szét egy lüke zsaru pofáját.
– De Viki! Hogy beszélhetsz így az apánkról.
– Mi az, ti még fent vagytok? – nyitott rájuk ekkor a ház ura, most még kimerültebben, porosabban és elesettebben, mint azelőtt.
– Apa! – borult Vicus megkönnyebbülten a nyakába. – Jól vagy? Hol voltál ilyen sokáig?
– Hivatali titok. Egyébként van egy hírem a számotokra: nyugdíjba megyek, pontosabban mennék, gyerekek. Korkedvezményes nyugdíjba, ha… sikerül.
– Nahát! És ezt mikor találtad ki, én mindenesetre klassz ötletnek találom. Viki?
– Dettó. Legalább egy zsaruval kevesebb táncol úgy, ahogy odafönt fütyölnek.
A férfi ezúttal nem vágott vissza, csak fanyarul mosolygott.
– Előtte azonban kiveszem a szabimat, és kiruccanunk egy kicsit külföldre, mondjuk, az NDK-ba vagy Jugóba.
– Hurrá! – örvendezett Chiş Vicus. – Látogassuk meg a mamát magyarban.
– A… a mamát? Az sem kizárt. Persze csak a te kedvedért – tette hozzá sietve.
Viktor gyanakodva meredt az apjára, de amit most gondolt, még a húgával sem közölte.
(folytatjuk)
[i] Savanyú leves. (ciorbă, rom.)
[ii] Itt született N. Ceuşescu, aki az elemi iskola elvégzése után egy ideig Bukarestiben cipészinasként dolgozott.
[iii] Pisis kölyök. (rom.)
[iv]Bozgor = magyar – a román szóhasználatban és pejoratív értelemben.
[v] Megértettem, isten éltesse!
[vi] Pokolba! (rom.)
Hozzászólások