Az örökség • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Az örökség

 

Elismeréssel és irigységgel Virginia Woolfnak

 

A vaskos tölgy évtizedek óta építette a birodalmát, az égbe nyúltak az ágai, a mélybe terjeszkedtek a gyökerei. Férgek és madarak otthona volt, mint a mesebeli ötujjú kesztyű, amelybe beköltözött a béka, a pocok és az öreg rövidlátó hangya.

A kemény kérgét a szelek ura hiába tépázta meg, csak állt szilárdan és büszkén, mint egy katona, aki a csatatéren már bizonyította, hogy hős, a lábát veszítette el, de a gránáttól szétroncsolt végtagja ellenére, biztos kezet nyújtott egy vérben vergődő társának.

Az idő keményre döngölte a törzs körüli földet, a makkok hordozták a jövőt, a színpompás lombkoronát, amelyre majd egyszer egy kiégett gyászoló szív sűrűn szőtt kötelet vet és az ezüst hold fényében eltávozik.

Mire jó a holdfény, az az imbolygó fénysáv, mely ránk vetül az éjben?

A Nap szerelmese a csóknak adja a pompás ragyogást, a Hold így éli meg a kéjt, a rózsaszín, cukros mámort, a diadalívet, a sóhajt az ajkakon.

Itt vájta a tíz körmét a földbe és ásott mély üreget, egy vájatot, amelybe elmerülhet a kíváncsi keze. A földnek is van ám titka, nem olyan tarka világ, mint a tenger hullámai alatt gyöngyökkel játszó hableányok világa, ide súlyos dolgokat rejtettek el, felelősséget és küldetést.

A csendben az önteltségből kivetkőző ember, már megláthatja a patakban sodródó aranyat és felveheti a felelősség igáját.

Megérzett valamit. Ráakadt a keze az örökségére, a családi karmára, mely összetartotta a nemzetségét. Megborzongott, olyan információt kapott, melyet felsőbb erők közvetítettek felé. Járomba hajtotta a fejét. Azonnal megroppant a válla, a súly sokkal nehezebb volt, mint amire számított. A teher választotta őt, az nem lerázható és visszaadható.

Pedig visszaadná, nem kell a plusz kötelezettség. Igavonó ökör lesz már ő is, szemellenzős bányaló, aki csak a feladatot látja, nyeli a szénport, rója a köröket és teljesít.

Kiemelte a bugyrot, a hajdan rikítón virító vörös kendőt, melyet a négy sarkánál kötöttek össze. A négy égtáj és az ötből négy elem, hisz ő az ötödik elem, a harmónia záloga. Angyalok énekét hallotta. Lantok, hárfák, hegedűk zenéje szűrődött ki a fellegek felől.

A bársony már megkopott, de még mindig oly puha volt, mint a barka a tavasz ünnepén. Új élete lesz neki is, eloszlik lassan a kétség, betölti az új remény. Pandora, az a meggondolatlan, léha nő, ki kinyitotta a bajok szelencéjét, ráhintett egy keveset a hit porából is.

Kibontotta hát a batyut, hogy megérintse a jussát, a múlt megoldatlan kérdéseit és a jövő ködös látomásait.

A jóskártyáját!

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS