Hát ismét a műtő,
mint az életben annyiszor.
Zörög a tolókocsi,
kitárul a nagy ajtó,
felvillannak a fények,
csattognak a műszerek,
következik a bódulat,
zuhanás a mélybe,
de lesz-e még magas?
Aztán egyszer csak ismét
ágyban találod magad.
Valaki fogja a kezedet,
valaki simogat.
„Ott ül már mióta” –
mondják a betegek,
az ágyra hajtva a fejét,
várja ébredésedet.
Lassan-lassan eszmélek,
kinyitom a szememet,
hát az én drága unokám, Beáta
várja lassan, hogy felébredek.
Itt vagy már Mama,
túl vagy mindenen.
Rám hajol, mosolyog, vigasztal.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm.
Szóljon hozzá!