Viktor és Viktória – 15. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Viktor és Viktória – 15. rész

 

Eltelt öt év. Az 1990–1995 között végbement társadalmi folyamatok rendkívül hullámzóak, pozitív és negatív irányzatok keresztezik egymást. Megvalósul a filozófiai, gazdasági, ideológiai, kulturális és vallási pluralizmus. Privatizálják az állami szektor nagy részét. De az euforikus várakozások ellenére visszaesik a termelés, tömegessé válik a munkanélküliség, és az infláció is megugrik. A reáljövedelem aggasztóan alacsony. Soha nem tapasztalt mértékben nő a szellemi foglalkozásúak és a szolgáltatásban dolgozók aránya. A külföldi munkavállalás elé immár nem gördül semmiféle akadály. A születésszám csökkenésének tendenciája egyelőre tovább folytatódik. A fiatalok később kötnek házasságot, és gazdasági nehézségekre hivatkozva egyre kevesebb gyereket vállalnak. Az oktatásban megszűnik a kötelező, központilag előírt tanterv, és érvényesül a szabad iskola- és tankönyvválasztás. A középiskolások és egyetemi-főiskolai hallgatók aránya a rendszerváltás előttinek csaknem a kétszerese. Szabadabbá válik a vallási közösségek és egyházak alapítása. Az egyházat anyagilag is kárpótolják. De a korábbinál kevesebbet költenek a kulturális szféra támogatására. Létrejönnek a kisebbségi önkormányzatok stb.

A fiatalok egy ideig meghúzták magukat a politizáló öregasszony házában. És egész jól kijöttek egymással. Podmaniczky nem is győzött csodálkozni emiatt.

– Csoda történt, ti elvarázsoltátok a húgomat. Ez az első eset, hogy Nusika egy évnél tovább kibír valakit.

Rövidesen azonban mégis csak elköltözött egyikük, nevezetesen Viktória, aki férjhez ment egy orvoshoz. A temesvári fiatalemberen ekkor erőt vett a mélabú, különösen, amikor megérkezett a várva várt trónörökös.

– Jaj, Viktorka, ne lógassa már az orrát ennyire, inkább nősüljön meg maga is – látott át a szitán a házinéni okosan; vagy legalábbis ő úgy vélte, hogy átlátott, és egy szép őszi vasárnap bemutatott Viktornak egy fekete hajú, frufrufrizurás fodrásznőt.

– Gyöngyike, legjobb barátnőm leánya.

Viktor szíve akkorát dobbant, hogy majd kifordult a melléből. A lány feltűnően hasonlított a húgára. Ugyanaz a szem, hajviselet, még tán a hangja is Viktóriára emlékeztette. Hamar összebarátkoztak, s alig telt el pár hónap, meg is kérte Gyöngyikét, aztán… Hát igen ők is összeházasodtak. Később nyitottak egy fodrászműhelyt, ezzel itt a vége, fuss el véle? Megközelítőleg, két epizód kivételével.

Az első akkor esett meg vele, amikor Gyöngyivel Leonardo Lovas kolosszusa körül sétáltak. Itt fedezte fel néhány fényképező turista közt a temesvári festőnő egyik élettársát, a világot újrareformálni kívánó darukezelőt.

– Megismersz? Én vagyok Kis Viktor, a temesvári rendőr százados fia, emlékszel? Dorina ismerőse, Viktória bátyja – sorolta, minek alapján ismerheti fel a reformer.

– Hello!

Ennyi! Semmi ölelés, puszi, de örülök, hogy találkoztunk!

– Hogy van Dorina?

– Nem tudom. Már réges-régen elváltunk.

– És te?

– Köszönöm, megvagyok.

– Még mindig meg akarod reformálni a világot?

– Én, személy szerint nem. Túl kis pont vagyok én ahhoz, túl kis pont.

– Tehát mástól várod a nagy áttörést.

– Már mástól sem. Volt idő, amikor még azt hittem, legalább nálunk, Romániában sikerül.

– De nem sikerült.

– Nem. Még nem vagyunk hozzá elég érettek. És ti sem, egész Európa sem, bármennyire is erőlködik egyelőre. De most bocsáss meg, tovább kell mennem a turistacsoporttal. Toate cele bune: minden jót!

A fiatalember úgy bámult utána, mint akinek látomása volt, és hirtelen felébredt.

– Ki volt ez a fura figura?

– Egy régi temesvári ismerős. De már azt sem tudom, hogy hívják.

A második ezúttal sokként ható élményben akkor volt része, amikor Viktória meg ők kimentek szórakozni egy kicsit a Nagyerdőbe. Az annyiszor megénekelt Nagyerdő évszázados tölgyfáival, ligeteivel, gyöngyvirágaival egyike Debrecen legféltettebb kincseinek. A Medgyessy sétányon háborús emlékhelyek és villák emelkednek, de található a Nagyerdőben gyógyfürdő, állatkert és vidámpark, sőt, a lombos fák között megbúvó patinás temető is.

– A temetőt még nem láttam – jelentette ki Kis Viktor. – Talán nézzünk körül odabent is pár percet!

– Fantasztikusan szép cimitir![1] – gyönyörködött a sírkertben Viktória. – Legfőként az a háromalakos krisztusszobor a főbejáratnál.

– Nekem meg a hamvasztó előtti medence tetszik a legjobban. Lássuk, kik nyugszanak ezekben a sírokban! Fazekas Mihály – betűzte hangosan. – Szép! Diószegi Sámuel, Bényi Árpád…

Az egyik sírnál megtorpant:

Kedves Viktória

1942–1994

 

– Úristen, ez nem lehet igaz!

– Micsoda?

– Olvasd el ezt a nevet, és mondd meg, kit látsz ezen a fényképen!

Viktor térdei megroggyantak.

– Anya! – öntötték el szemét a könnyek, és húga nyakába borult.

– Ne sírj, ne sírj! – húzta meg a nadrágját Viktória kislánya, a két esztendős Xénia, aztán ő is sírva fakadt.

Most már hármasban sírtak-ríttak keservesen.

– Végre értem, miért nem leltük sehol mostanig – mondta Viktória. – Becsszó, már kezdtem azt hinni, megint Temesvárra költözött.

Ekkor egy kéz nehezedett a vállára.

– Bocsánat a zavarásért, maguk temesváriak?

Rongyos, ősz hajú öregasszony állt előtte.

– Biztos valami csavargó – gondolta a fiatalasszony, és kivett a re­tiküljéből néhány forintot. – Ezt magának adom, ezt meg gyertyára, és, kérem, mondjon el egy imát a halott lelki üdvéért.

– Rokonuk a megboldogult?

– Az édesanyám – borult Viktória a díszes sírkőre.

Hallgattak. A szeptemberi nap sugarai bágyadtan kandikáltak át a lombokon.

– És magának?

– Tessék? – rezzent fel az immár harminc felé járó Kis Viktor. – Maga még mindig itt van?

– Csak azt bátorkodom kérdezni, magának is rokona Kedves Viktória?

– Ej de kíváncsi! Igen, nekem is az édesanyám.

– És Viktornak neveznek – tegezte te le váratlanul az öregasszony. – Őt meg Viktóriának – mutatott a fiatalasszonyra –, ha nem tévedek.

– Stimmel, de honnan ismer maga bennünket?

– Hát csak onnan, hogy én vagyok… én vagyok…

A sovány, topis öregasszony hangja elfulladt, és elfehéredve kapaszkodott a sírkőbe.

– Hű, ez mindjárt elájul! – ugrott hozzá a fiatalember. – Biztos éhes a nénike. Mondja meg, kérem, hol lakik! Hazavihetjük, ha kívánja. Vagy vigyük inkább az orvoshoz? – nézett kérdően a húgára.

– Ne, bogdaposte,[2] jól vagyok. Különben sincs otthonom, hacsak az utcát nem tekintjük otthonnak.

– Maga tud románul? – csodálkozott rá Viktória.

– Tudok, ugyanis én is… Temesvárról származom.

– Szerencsétlen teremtés! – súgta oda Viktor a húgának. – Ne fogadjuk magunkhoz? Na, legalább egy kis időre. Hiszen földink, és úgy emlékeztet anyára. Képzeld el, ha ő kóborolna valahol étlen-szomjan Debrecen utcáin!

– Mi, ezt a büdös öreglányt? – fintorgott Viktória. – Én ugyan egy percre sem – súgta vissza ugyancsak félhangon.

Hanem az anyóka így is meghallotta, kiegyenesedett, és komoran elköszönt.

– Kár, én befogadtam volna – sajnálkozott a fiatalember. – Annál is inkább, mert temesvári lévén talán még anyát is ismerte.

– Bumm, erre nem gondoltam! Nénikém, visszajönne egy percre?

Az asszony visszaballagott.

– Bocsánat, csak azt szeretnénk még kérdezni, nem ismerte véletlenül az anyánkat, Kedves, illetve Kis Ferencnét?

– Dehogynem: éppen itt áll előtted – felelte némi vonakodás után halkan, keserűen.

A testvérek úgy meredtek rá, mintha éppen most szállt volna ki a sírjából.

– Lehetetlen! – rázta meg a fejét Viktória. – Kérem, ne ugrasson! Az ilyesmivel nem illik ám viccelni. Ő meghalt, és pont itt, ebbe a sírba temették.

– Az nem én vagyok. Kedvesnek Kedves, és a születési dátum is egyezik, de az egész csak véletlen egybeesés, és a fotó sem pontos, még ha hasonlítunk is egyben-másban egymásra. Esetleg, ha jobban megnéznél…

A fiatalasszony és Viktor is fokról fokra, tetőtől-talpig végigmustrálta az anyókát.

– Egy kicsit mintha tényleg hasonlítana anyánkra – bizonytalanodott el a fiatalember. – Különösen a hangja… Egy kulcskérdés! Hogy hívták, és hol dolgozott az apánk, ezt árulja el nekünk!

– A neve Chiş Francisc, és a rendőrségen szolgált, mint százados.

– Szabad? – hajtotta félre a nő ingblúzát Viktória.

Az öregasszony nyakán eper alakú anyajegy vöröslött. A testvérek anyjuk nyakába borultak, s most már az anya arca is dicsfényben tündökölt.

– Van, igen, mégis csak van Isten – tapogatta meg a nyakát Kis Viktor, ott, ahol az a bizonyos kereszt lógott valaha. – És most már valóban elmondhatom: haza jöttünk, itthon vagyunk.

 

[1] ˘Temető. (rom.)

[2] Köszönöm, isten fizesse meg! (rom.)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS