Emberélményeim - 6. • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Emberélményeim – 6.

Hanzi bácsi

Felső szomszédunk, becsületes nevén Klesch János, aki Baranya leghíresebb, legkeresettebb asztalosa volt, rengeteget dolgozott, voltak inasai is, akik kitanulván a mesterséget tovább is álltak. Hanzi bácsi nagy és fontos szerepet töltött be az életükben, mint ahogy írtam már, ő jött apámat nyugtatni, amikor apámra rátört az italelmebaj, meg az ölhetnék, futott is az alsó szomszéddal Tóni bácsival és megnyugtatták őt. Hanzi bácsival különös kapcsolatom volt, hiszen hozzá rohantam a hátsó udvaron ha főzés közben leégett a fa, amikor már alig maradt parázs – ide futottam nagy vékával és kértem sziácsot. Mint Csoszogi, a suszter dohogva megjegyezte: „Már megint nem figyeltél, te lány.” De fejével a sarok felé biccentett és szedtem is amilyen gyorsan tudtam.
Nagyon sokszor és sokat segített rajtam, rajtunk, belelátott az életünkbe, ismerte a szörnyű családi nagyjeleneteket, azt is látta, hogy milyen sokat dolgozunk öcséimmel, hiszen nem ülhettünk soha a babérjainkon, miután megtanultuk a kapálás és a többi kerti munka fortélyait. Miután férjhez mentem és hazalátogattam anyámhoz, átjött, hogy beszélgessen velem és láthassa Roland fiamat. A diplomaosztás után is sietve utaztam haza Vaszarra, hogy megölelhessem kisfiamat, akit a vizsgaidőszakban hol egyik, hol másik nagyszülőre bíztunk, olyan volt szegény, mint egy kis vándormadár.

Szép szeptemberi nap volt, a délutáni fél ötös busszal értem haza. Ilyenkor a ráérő öregasszonyok a kerítések mögül lesték az érkezőket, vajon ki utazott azon a napon, igencsak szerették kibeszélni a faluban történteket. A falu egyetlen főutcájának már a domboldalról lefelé lejtő, sík részen állt a házunk, felső szomszédunk volt a híres asztalosmester. Anyámat már fentről láttam, hogy fiammal indulnak elém, ám furcsa és felejthetetlen percek következtek. Hanzi bácsi komótosan kisétált a köves útra, megelőzte anyámékat. Köszöntem kedélyesen, ekkor  szomszédunk levette zsíros szélű sildes sapkáját, aztán szabad kezével elkapta az én szabad kezem, majd hosszan puszilgatta…

– Hanzi bácsi! Mit csinál? Ott van Mónus néni, meg Bözsi néni, ők mindent látnak, holnap már az egész falu erről fog beszélni.

– Nem érdekel, mit beszélnek ezek a varnyak, de én leveszem a kalapom az előtt és megcsókolom a dolgos kezeit annak, aki ebből a házból végül nem a bolondok házában köt ki, hanem még diplomát is szerez. Nagyon örülök te lány, a jóra törekvéseidnek. Aztán az arcom is megpuszilgatta, drága jó szomszédom, Isten áldja őt haló poraiban.

Megjegyzem, ezek a mondatok túlszárnyalták mindennemű elismerő oklevelem, kitüntetésem, bennem ragadtak végérvényesen, hiszen olyan embertől származnak, aki ismerte, belelátott az életembe; tudta, honnan, milyen mélyről indultam és merre tartok.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS