Egész délután itt gubbasztott velem,
túl az ablaküvegen, a keskeny ablak-
párkányon a legszebb galamb, ő volt a
kedvencem a télen. Pedig már rég nem
adok nekik magot, le akartam őket
szoktatni magamról, de ez az egyetlenegy
hűségesen visszajár hozzám, néz rám, ott
túl az üvegen. Tollát borzolja a nagy szélben,
tenyeremet az ablaküvegre teszem, de nem
ijed meg tőlem, sőt, még közelebb araszol
hozzám, úgy látom, s a gyönyörű madarat
figyelem, míg kitartóan dörömböl bennem,
vergődik, szúr a szívem. Így múlnak az órák,
elalszom, mikor felébredek, a galamb már
elszállt, s én nem tudom, valóban ott volt-e,
vagy csak álmodtam őt magamnak, így
játszott velem a magány, és a képzeletem.

Megosztás

Tweet