Debreczeni László dr. elment… • Hetedhéthatár

Napi aktuál

Debreczeni László dr. elment…

Egy 1956-os hős emlékére

Pedig tudtuk, hogy elmegy… Tudtuk, tudtuk, többen tudtuk! Az olyan gyilkos kór, amely őt megtámadta, az ellen nincs orvosság, sajnos, feleségem tragikus példájából is tudom! Azt is tudom, milyen érzés egy hitvesnek azt átélni, hogy a lakásukban mellette hal meg szeretett párja.

Amikor meghallottam halálhírét egyik kedves ismerősömtől, azonnal más témára tereltem a szót, így próbáltam elhárítani magamtól a borzalmas hírt, persze ez csak hiú remény volt…

Dr. Debreczeni László
(Kép forrása: Wikipédia)

Most, hogy eltelt néhány nap, és hitvesével is beszéltem, utána pedig rendeztem gondolataim vele kapcsolatban, életpályája fölidézése helyett inkább az ő személyéről szeretnék írni. Kevés olyan emberrel találkoztam, aki annyira értelmes és szeretetre méltó (óh, borzalom, volt), mint ő. Csak úgy áradt belőle az empátia, a megértés embertársai iránt, az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékének tisztelete…

Amikor 1989 elején lehetőségem nyílott a boldog emlékű Vajgert György és Puchert János révén csatlakozni a Politikai Foglyok Országos Szövetsége helyi szervezetéhez, hamar megismertem őt is személyesen. Első kézből hallottam tőle is azokról a dicső napokról, és az azt követő borzalmas megtorlásról, amelyet sorstársaival ő is átélt.

Amikor pedig 1991-ben sor került az első demokratikus önkormányzati választásra, és a helyi MDF-, Kisgazda- és KDNP szervezet fölajánlott többek között egy önkormányzati jelöltséget szervezetünknek, és ezt Galbáts András, az egyik akkori helyi FKGP-vezető közölte velem, mint szervezetünk képviselőjével a Rét utcai volt „Pártházban”, az akkori székhelyünkön, ismét Vajgert György barátommal tárgyaltam meg a további teendőket. Tervünk egyértelmű volt a végén: dr. Debreczeni Lászlót keressük föl Perczel utcai lakásán, hogy őt kérjük föl erre. Nagy örömöt éreztünk, amikor elvállalta…

Mondanom sem kell, szervezetünk számos tagja kampányolt mellette mecsekalji városunk egyik bányász-lakta területén, ahol ő indult. A „taxis-blokád” és az „ellenzéki össztűz” mellett Pécsett akkor az SZDSZ-FIDESZ koalíció győzött, de ő győzött a körzetében! Mivel tudvalévő, hogy őt az orvosi végzettségét követően a hatalom erre a területre „száműzte”, ő szeretetre méltó egyéniségével, képzettségével, egyszóval mindazokkal a jó tulajdonságaival, amelyek mindig is jellemezték őt, nagy tiszteletnek örvendett a főként bányászok lakta területen. Ez volt későbbi sikerének igazi „titka”. Nem csoda, hogy amikor ő bement a választás éjszakáján a helyi Apáca utcai akkori MDF-székházba, a nagy letargia láthatólag fölengedett…

Az első ciklusban volt ő helyi képviselő, nemsokára a KDNP-frakció tagja lett, és az egészségügyi szakbizottságba választották be. Az akkori helyi szakpolitizálást a konszezuskeresés jellemezte, politikai oldaltól függetlenül, az oda választott orvosok ugyanis sok területen megértették egymást… Az 1994. utáni következő ciklusban ő már visszavonult a közvetlen politizálásról, és ismét a szakmájának élt, de ez már ismerős gazdag életrajzából…

Természetes, hogy 1956 emlékének ápolása állott tevékenységének homlokterében. Volt egyetemi társaival létrehozták azt a helyi szervezetet, amely a pécsi egyetemisták 1956-os tetteire emlékezett, és emlékeztette a helyi és az országos közvéleményt. Minden év október 22.-én az egyetem 48-as téri épületének udvarán történt ez meg időről időre, nemsokára emléktábla is állott itt. Emellett az akkori „egyetemi fölkelő-központ”, a volt Mór Kollégium épületének kertjében – amely Méder Ferenc harcostárs érdeme volt – szintén egy emléktábla emlékeztetett a dicső időkre. Mindkét helyen leróttuk kegyeletünket mindig…

Sajnos, az idő előrehaladtával egyre fogyott a kortárs részvevők száma, őmellőle is „elfogytak” a régi harcostársak. Ekkor jó érzékkel a fiatalok által szervezett Kosztolányi Társaságnak „adta át a stafétabotot” az egyetem mellett, mára már rájuk maradt a kegyelet-ápolás…

A Kommunizmus Áldozatainak február 25-i Emléknapján előadásokat tartott, továbbá Nagy Imre és mártírtársai emlékének ápolására minden év június 16-án szintén leróttuk kegyeletünket az ő szervezésében a 48-as téri 1956-os emlékmű előtt (amely érzésem szerint az ország egyik legszebb emlékműve), ennek ápolása szintén utódaira marad…

Ilyen jellegű emlék-ápolásának végére hagytam az október 23-i városi megemlékezéseket. Természetes, hogy ezeken a kegyeletteljes alkalmakkor az ő megjelenése, részvétele is jelentőséget adott ennek a napnak…

Itthon és külföldön, magyarul és idegen nyelven számtalan előadást tartott 1956-ról, különös tekintettel a pécsi eseményekre. A fiatalok megszólítására, hitének továbbadására különös gondot fordított. Az volt a konklúziója, hogy amíg az akkori fiatalok hősies magatartásukkal adtak példát, mai utódaik tudásukkal, történelmi tudatuk ápolásával kövessék elődeiket.

És még mindig nem elégedett meg ennyivel! Könyveket írt 1956-ról, amelyeket idegen nyelvekre szintén lefordítottak. Aki személyesen nem találkozott vele (és már ők lesznek sajnos egyre többen), ezeknek a köteteknek a lapjain egy igaz, jellemes ember maradandó gondolataival lett, és lehet gazdagabb az idők végezetéig.

Számos helyi és országos kitüntetést, elismerést kapott – mivel a család kaposvári származású, a somogyi megyeszékhely sem feledkezett meg róla –, de ő mindig hangsúlyozta: 1956 és az akkori társak emléke az első számára.

Tudta – orvos létére persze, hogy tudta –, hogy elmegy nemsokára, de olyan bölcsen viselte ezt a tudatot, hogy ezzel is példát adott mindenkinek. Hű társa, felesége pedig ekkor is nagy terhet viselt a vállán, amikor szakszerűen, egészségügyi dolgozóhoz méltón ápolta. Én személyesen utoljára 2022. március 15-én találkoztam velük a Kossuth téri emlékmű előtt, amikor ők szintén lerótták kegyeletüket 1848/1849 hősei előtt.

Ezt követően telefonon értekeztünk. Készakarva tettem ezt, emlékeimben így akartam őt megőrizni. Amikor pedig a közelmúltban hitvesével személyesen találkoztam az Irgalmasok utcájában, és beszéltünk állapotáról, már tudtam: nem sokáig lesz már köztünk személyesen, és ez tényleg borzasztó érzés volt.

Most kell abbahagynom, amíg érzéseimen uralkodni tudok. Temetésén biztosan sokan leszünk majd. Elhozom oda a Vajgert Györgytől „rám hagyományozott” 1956-os eredeti „viharvert” zászlót, hogy még élő volt harcostársai meghajtsák emléke előtt.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS