Mikor áldott, tiszta csend volt még, és a forró
napsugarak sem ostromolták ablakaimat, egy
varjú kitartó károgására ébredtem. Itt húzta
a nótát a közelben, a falak visszaverték hangját,
a nagy csendben megsokszorozódva zengett a
varjúének. Kora hajnal volt még, és én nehezen
szakadtam ki az álom öleléséből. Arcok, nevek,
régmúlt szerelmek bukkantak elő emlékeimből,
férfiak, akiket valaha szerettem, és akik engem
szerettek, barátok, akikről azt hittem, örökre
megmaradunk egymásnak, mégis elmaradtak,
elsodorta tőlem az élet, a múló évek.
Az álomban egyre jöttek, köröttem kavarogtak,
és én, akárcsak egy kusza hálóban, próbáltam
megkapaszkodni, elérni őket. De mindhiába,
mert az álom folyójának sodrása messzire sodorta
őket. Köröttem tágult a tér egyre, és ritkultak az
emberek, akárcsak a valóságos életben. Ebbe
az álomba robbant be a varjú, kinek károgása
szűnni nem akarón visszhangzott a házak között,
míg kénytelen voltam felébredni. Jó, hogy nincsen
fegyverem, az volt első éber gondolatom, mert bízvást
lelőném ezt a gaz madarat, hogy visszamehessek az
álomba, hátha elérem valakinek a kezét, és újra
megfoghatom, hogy ne a magány legyen az utolsó
hatalom, mely az életemet vezérli. Aztán csend lett,
és megvirradt, a varjú is megunhatta magányos
dalolását. Ébren feküdtem ágyamon, előttem egy
újabb forró nap, és az álom tőlem már végleg elillant.
2022 06 26
Hozzászólások