Ha rólam bármit mondanak,
az néha idegen,
mért látja így, én nem tudom,
ki érti ezt?
Ha rólam nem szól semmi sem,
az rémiszt idebent,
hogy mért nem érzi azt, mit én,
ki érti ezt?
Anya, nézd!
Kint harmat mosdat ágakat,
én is állok és csak várok,
maszatos arcom, hogy lemossák,
látod, anya, mennyire fázom.
Rég elkopott a szép cipőm
vándorló, rögös utakon,
mezítlábbal, kőpadka szélen,
látod, anya, az is én vagyok.
Mezőre siettem én is,
legszebb virágit én kapom,
de eleresztve, szélben nyílnak,
látod, anya, mily` magam vagyok.
Reggelből nő az este fel,
kergetik egymást a napok,
– öleletlen, fázó egy érzés –,
látod, anya, nélküled vagyok.
Ezért
nem voltak nekem álmaim,
csak túlélt éjek s nappalok,
s ha másként hitték olyan sokan,
boldognak mondtam a holnapot.
Néhány jó év és szép napom,
bölcsőt hoztak az angyalok,
ha sírt, nevetni tanítottam,
s boldoggá tettek, jaj, ők nagyon!
Bevallom, ez hát nem panasz,
ha ennyit kaptam, épp elég,
kacagni mégis sokat tudtam,
kacatjaimmal így voltam ép.
Kedvesem
lecsukja épp a két szemét,
szívére hallgat, másra nem,
és látja ott, bent az arcomat,
erről mesél most, és csak nekem.
Hozzászólások