A kékszemű lány gépelni tanul • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

A kékszemű lány gépelni tanul

A történet befejezésétől eltelt vagy hat hónap. Zombák Zoltánt megkérdezte barátja, hogyan emlékszik vissza erre a történetre, amely akkoriban egy kis galibát okozott, ott a hivatalban, ahol dolgozott, így negyvenöt éves fejjel.
-Már hazafelé indultam, mikor nyílt az iroda ajtaja. Irén jött be, aki a szomszéd irodában dolgozott, egyenesen felém tartott.
-Hoztam neked egy kislányt – mondta. Akkor vettem észre, hogy mögötte áll valaki. Futólag végig pillantottam rajta. Ott állt az ajtó közelében, kék színű, hosszú kabátjában és kék hosszú nadrágjában. Egy kisfiú benyomását keltette. Rövidre nyírt haja, mely játékosan arcára kunkorodott, meg, ahogy ránéztem és kedvesen felém mosolygott, arcának kis gödrei tanúskodtak arról, hogy ő valóban egy lány. Olyan kék színű volt a szeme, melyet nem lehetett sem az ég, vagy a tenger színéhes hasonlítani.
-Együtt járunk a gépírási tanfolyamra. Eljönne hozzátok gyakorolni – tette még hozzá Irén.
Féltem, hogy lekésem a buszt. Megnéztem az órám. Még öt perc. Addig ki is kell érnem.
-Jó! – mondtam beleegyezőleg.
-Akkor holnap jövök! Köszi, szépen! – válaszolta a lány és már mentek is kifelé.
Nem sok jelentőséget tulajdonítottam ennek az eseménynek. Szinte el is felejtettem, a buszra vártam, amely némi késéssel meg is érkezett. Nem messze laktam a hivataltól, csupán két településen át ment a busz és máris otthon voltam. Feleségem kész vacsorával várt, de még nem tálalta főztjét. Leültünk a szobában, fotelba kényelmesen. Ilyenkor az ember azt érezte, egy napnak a végére járt és mintha leperegtek volna róla a napközben összeszedett ügyes-bajos dolgok. Tehát a felelősség lenullázódott. Kérdezte, mi újság a hivatalban.
-Nem tudok semmiről beszámolni – mondtam. – Átlagos nap, bajlódás az aktákkal. Ezek soha nem akarnak megszűnni.
-A feleségem nem szólt, már megszokta az ilyen és hasonló válaszaimat. Megvacsoráztunk, fürdőszoba, ágy, alvás. Mechanikusan ment sorba minden.
-Másnap reggel bementem a hivatalba. A folyosón találkoztam néhány kollégával.
-Hogy vagy? – kérdezték sorban többen is. – Jól! – volt az általános, de megnyugtató válaszom, amely után már nem is illet mást kérdezni. Benyitottam az irodába és bent ott állt a tegnapi, munka végeztével megismert lány.
-Igazán meglepődtem. Nem azon, hogy ott van, hanem azon, ahogy kinézett. Nem tudtam magyarázatot adni magamnak, hogy ez a kék színű kabátjában tegnap látott lány mivé lett. Mintha csoda történt volna. Egy feszes, sárga blúzban volt. A melleit nem tudom, hogy az éjjel honnan szerezte, de csodálatos módon domborodtak. Szoknyája feszes volt és lábai egy sárga papucs cipőben nagyon szépek voltak. Ábrázata a fiús hajjal, valóban szépen mutatott. Olyan volt a hirtelen jött összegzéssel, minta egy modern divatlapból lépett volna ki, ide az irodámba.
-Az első felocsúdásomat követően, megpróbáltam magabiztosnak tűnni. Ugyanis ez a szépség, férfi mivoltomat egy pillanatra megzavarta. Én, a nagy férfi kissé feszengve éreztem magam, nem is tudtam mit is kell ilyen pillanatban csinálni. Természetesen ez a bizonyos elbizonytalanodás, szólt ennek a tízegynéhány éves lánynak, meg magának a jelenségnek, melyet reggel ebbe az irodába hozott.
-Gondoltam, ha már gépelni akar tanulni, akkor kezdjünk is neki. Oda ültettem az írógéphez, papírt adtam neki, ő befűzte a gépbe, ezt már tudta.
-Adok másolni valót – mondtam és már elő is vettem egy határozat mintát, mellyel egy-egy ügyet szoktunk befejezni.
-Hogy szólítsalak? – kérdeztem a lánytól, aki édesen mosolygott.
-Csöpi a nevem – mondta és folytatta a mosolygást. Úgy éreztem, ez a lány máris tisztában van azzal, hogyan tud levenni a lábamról. Mert be kell vallanom, nagyon fiatal kora ellenére tetszett nekem. Mivel az ember megnősül, egyre kevésbé érdeklik a másik nem szépségei. Egy idő után az asszony foglalja el a teljes látóteret, mást már nem is lát az ember. De most itt ez Csöpi nevű kis fruska és már is megzavarodtam. Jó lesz vigyázni magamra, mondtam az intelmet. A délelőtt eltelt a gép pötyögtetésével. Párszor megnéztem mennyire és hová jutott. Újabb papírok befüzése után, meg egy kis útmutatásom alapján kezdett a kép kitisztulni és az írás olvashatóbb, szebb lett. Meg is dicsértem, ezért hálásan mosolygott. Úgy tettem, mintha én nagyon tudnék ezen az írógépen írni, adtam az utasításokat. Pedig ha tudná, hogy én sem tudok jobban írni, csupán két ujjamat használom a tíz helyett. Ez meg is látszik azon a „gyorsaságon”, ahogy én intézem az ügyeket.
Másnap reggel Csöpi már várt az irodában. Ült a gép előtt és lassan pötyögtetett. Úgy kilenc óra felé a bérszámfejtésbe kellett átmennem. Mikor felálltam kérdezte:
-Hová mész? – így tegező stílusban. Nem akartam szóvá tenni ezt a formulát, úgy látszik a fiatalok így értékelik a felnőttekkel való kapcsolatot.
-Megnézem a fizetési listát! – mondtam neki.
-Veled mehetek? – kérdezte. Mit mondjak erre? – Gyere! – invitáltam és már mentünk is. Az új irodában a kollégák fogadtak. Ez egyik férfi megkérdezte:
-A lányod? – és Csöpire nézett. –Csinos! – tette még hozzá. Nekem a házasságom során még nem született gyermekem. Így hirtelen apai színekben mutathattam magam. Tetszett is a kérdés, de hát jobb az igazságot mindjárt tisztázni.
-Nem a lányom, egy tanuló nálunk! – mondtam határozottan és végig néztem a lányt. Ő most nem mosolygott, talán jobb lett volna számára, ha lányomnak ismerem el. De aztán arra gondoltam, hogyan fogom az ilyen meggondolatlan döntésemet, majd helyre tenni. Később kiderült, jól gondoltam.
A bérszámfejtésből a büfébe mentünk. Délelőtt tíz óra lehetett, de teli volt munkatársakkal. Többség kávézott, vagy egy üdítőt kortyolt. Úgy látszik, a munka várhat, mert ugye ha én vagy a kollégák nem csináljuk meg, más meg pláne nem fogja. Mindenki maga gazdálkodik az idejével. Csöpit meghívtam egy kólára, jó magam egy kávét fogyasztottam. Oda csapódott egy férfi kollégám. Mindjárt meg is kérdezte.
-Új kolléga? Még nem láttam nálunk! – mondta és nézte a lányt. Csöpi rám nézett, tőlem várta a választ.
-Egy tanuló, gépírást gyakorolja, most birkózik a géppel – válaszoltam. A kolléga eléggé furcsán nézett, rám majd a lányra. Úgy mutatkozott, hogy a válasz számára nem volt egyértelmű.
-Ennek a csinos lánynak biztosan jól megy a gépírás, főleg ha te tanítod! – mondta sejtelmesen és nevetett. Csöpin látszott, hogy zavarban van, nem szokta még meg az ilyen és efféle férfi célzásokat. Később, amikor visszamentünk szóba hozta a lány.
-Ha zavarlak, ne haragudj, nem akartam kellemetlenséget – mondta lány és látszott rajta, hogy feszélyezve érzi magát.
-Túltettük magunkat a dolgokon és a gépelés lett a feladat. Párszor még eljött velem más irodákba is, azt mondta szeretné megismerni a hivatalt. Többször találkoztunk a folyosón a főnökömmel. Nem szólt, de látszott rajta, hogy nehezményezi ezt a helyzetet. Csak nézett, ő is lányt csodálta tág szemekkel. Aztán nem telt bele egy bő hét, telefonon hivatott. Gondoltam, biztosan valami külön feladattal bíz meg, mert többször kért ilyet tőlem. Olyan bizalmas munkát, amit nem akart nagydobra verni. Mentem, kopogtam, belülről egy hang:
-Gyere! – hangzott erélyesen.
-Hívattál! – mondtam belépve. –Ülj le! – szólt keményen.
-Ki ez a lány, akivel csak úgy sétálgatsz itt össze vissza? – kérdezte. Sejtettem, hogy itt valami prücök lesz, megpróbáltam nyugodt maradni.
-Egy lány a gépíró iskolából, nálam gyakorolja a gépírást!
-Mást nem?
-Hova gondolsz! Nős ember vagyok, ez a lány még nagyon fiatal – próbáltam megmagyarázni.
-Éppen ez az. Tudja a feleséged, hogy nálad gyakorolgat?
– Nem, erről még nem beszéltünk, de nincs jelentősége.
-Ezt hiszed? Vigyázz, mert síkos a pálya! – mondta és úgy nézett rám, mintha nem akarna többet mondani. Szépen kihátráltam az irodájából és arra gondoltam, szegény lány mennyi bajt és félreértést hozott ebbe a hivatalba.
Döntöttem, elejét vegyem a kellemetlen perceknek, este beszámolok a dolgokról a feleségemnek. Egy kissé nagyobb körítéssel indítottam, biztos legyen minden, de az asszony előre látó volt.
– Tetszik neked ez a lány? – kérdezte egyenesen.
– Szemlesütve bólintottam, mintha igent mondtam volna.
– Hány éves? – jött a következő kérdés.
– Azt hiszem tizennyolc, most maradt ki a gímiből. Gépíróiskolába jár. Nálunk csak gyakorol – foglaltam össze minden fontosat.
Néhány pillanatig nem szólt, összegezte az eddig együtt eltöltött időnket, meg az én veselkedésemet, ilyen helyzetekben megért tapasztalatait, aztán annyit mondott bölcsen:
-Neked kell tudnod, hol van a helyed. Bízom benned!
Megnyugodtam, a nők pontosan megéreznek mindent. Nincs helye a ferdítésnek. Aztán minden ment abban a mederben, ahol annak folynia kell. Csöpi még egy darabig pötyögtette a gépet, majd egyszer elmaradt. Iréntől érdeklődtem felőle, azt mondta levizsgázott, sikerült neki és elment a városba, munkát keresni.
Zombák Zoltán a barátjának így számolt be a történtekről, a feltett kérdésre. Számára lezárt esemény volt ez az időszak, csak akkor jutott eszébe Csöpi, ha egy hasonló korú lányt látott, fiatalok körében.
Eltel vagy két év, Zombák Zoltán összefutott egy régi barátjával, aki arról beszél neki, hogy most váltott munkahelyet. Egy nagy építéssel foglalkozó kft-nél lett jogtanácsos. A frissen végzett jogász, nagy lelkesedéssel beszélt új munkahelyéről, meg egy fiatal titkárnőről, akinek csodálatos kék szemei vannak.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS