Messziről érkezett, az esti fények hozzák,
hétmérföldes múltból, időn innen és túlról,
duruzsoló hangok és nyugodt mozdulatok
vetülnek kedves emlékek finom íriszén,
és egy asztal körül a hang oly csendesen szólt.
(…)
Már rutinosan kever, majd gyorsan oszt a kéz,
királyt, alsót, kinek mi jut, a piros felsőt,
közömbös színű szó, kisinas itt a gyermek,
talán most nem ő vétkes, feszültség oka más:
megint ittas, hazajött a szomszédos rendőr.
Az átszűrődő, otromba hang végre szűnik,
apám szavából kisercen mégis a rendszer,
s e tény ellen a földúlt, tehetetlen harag,
apád pipáját gyújtja, sokadszorra lobban,
s kék szemével ezredévnyi haragot kerget.
Ezt a dohányillatot ma is tisztán érzem.
Mélyen, magamban őrzöm valahol. Emlékszel?
Az enyém inkább csak borozgatott, és mesélt.
Szerette a villányi tőkék acélosát,
s mint mindenben, tartotta itt is a mértéket.
Nesztelen, könnyű léptekkel anyám érkezik.
Pincehideg, érett óbor finom kezében,
búcsúzó nap s nedű botlik a pohár falán,
indulatot old talán a múlt ősz dús íze,
s gondot kerget, már a kártya jár eszébe’.
S míg a piros ász mindent visz, dicső kort idéz,
hol ilyenkor kardot rántott a harcedzett kéz,
hol hite, súlya volt még a kimondott szónak,
oltár előtt térdelt a teremtőt dicsérve,
és a szív nem volt ocsús, és az ész ily cseléd.
Éveink csenevész száma hevülten figyelt:
az arcok rezdülését, a kar mozdulatját.
Vajon bánat vagy öröm-é, ami a csöndet
s az indulatos szót oly mesterin faragja?
S ölelte lelkünk e kép égi boltozatját.
A tétova és halk nyáresti szürkületből
kiszürcsöltük a jövőnk, oly fanyarul vegyes,
mégis izgalmast ígérő ízét, zamatát,
s zsigereinkben élő emlékezet maradt,
mi bennünket ma is tán a jó úton vezet.
Bonyolult, nyakigláb, serdülő korunkra már,
hiába öltöztették nekünk nagyjainkat
hol így, hol úgy, és e nagy népet alantas, pór,
daróc és gyászruhába, e régi esték
sejtbe vésték apáink hitét s álmainkat.
(…)
Míg anyám frissen sütött, szalagos fánkjai,
a kertre nyíló ablak alatti asztalkán
vetekedtek a liliomok illatával,
csöndes mosolya ölelte gyermeki létünk,
s a délután könnyű fénnyel estébe sétált.
Hol vagytok, vagytok-e még, lesztek-e még?
Hozzászólások