Keresztes Ferenc fia, amint leszerelt a katonaságtól, útilaput kötött a talpára és vidéki otthonát elhagyva, Pestre költözött. Ez egy megmásíthatatlan döntés volt, az élet kényszerítette erre. A fővárostól messze nem volt munkalehetőség. Keresztes Ferenc fia, önálló életet kezdett. Ez természetes volt, ebben nem volt semmi különleges, ez így szokott lenni. A különlegesség csak abban volt, hogy szüleit évente egyszer látogatta meg, ez pedig a karácsonyra esett.
Az év többi napjain dolgozott, családot alapított, élte a saját életét, arra nem szakított időt, hogy az öregeket év közben is meglátogassa. Az öreg már pár éve nyugdíjas volt, elfoglalta magát a ház körül, meg a kert adta feladatok végzésével. Néha váltottak pár szót telefonon, de ez sem túl gyakori eset volt.
Mindig a karácsonyra készültek igazából, ilyenkor elhozta családját, feleségét és két fiú unokáját. Volt nagy öröm, az öregek már hónapokkal azelőtt készülődtek a nagy napra, a találkozásra. Sárika néni, a feleség, az édesanyja járta a piacot, a boltokat és bevásárolta mindazt, ami az ünnepekre kellett.
A látogatásnak szánt öt napra felkészült mindenki. Egyelőre vonattal utazott a család a vidéki nagymamához, nagypapához. Mert ugye az unokák voltak a fontosak. A fiúkat látták már elégszer, de ő is fontos volt, főleg az apjának. Ő volt az első szülött fiú, apja sokat emlegette, hogyan teltek a kisfiú napjai a megszületéstől kezdve. Ez a visszaemlékezés szinte minden karácsonykor előkerült valamilyen formában. Most éppen a szobában a kredenc tetején álló 8-as petróleumlámpa láttán indult el az emlékezés.
– Látom, nagyon nézed azt a lámpát – mondta az öreg a fiának. – Ha mesélni tudna, sok mindent látott már.
– Biztosan – jegyezte meg fia egy kicsit bizonytalanul.
– Amikor megszülettél, pont háború volt. A villanyt akkor még nem vezették be a faluba. Ez a 8-as petróleumlámpa adta a fényt a szobában. Ennek a fényénél sírtál fel először, amikor megszülettél.
Ifjabb Keresztes Ferinek eszébe jutott, tényleg ez a lámpa világított sokáig. Valamikor később, a háború befejezése után volt valami villamosítási program. Akkor gyulladt ki az első villanykörte, a konyhában. Erre határozottan emlékszik. Talán első osztályos lehetett. Furcsa, egyenletes fényt adott, bevilágította az egész konyhát. Később a szobába is bevezették. A 8-as petróleumlámpa nyugdíjba vonult. Ugyan ez a nyugdíjazás átmeneti volt, mert a villany nem úgy működött, mint napjainkban. Elég gyakran voltak kimaradások, hol a távvezetékben, hol a trafóban volt a baj. Ilyenkor a 8-as petróleumlámpa újból szolgálatba lépett. Olyan volt, mintha együtt szolgáltatták volna a fényt a családnak, némi szükségszerű felváltással. Aztán a villany is megjavult és a 8-as petróleumlámpa végérvényesen nyugdíjba került.
Egy darabig a kamra egyik polcán strázsált magában. Később került a szobába, már, mint valami dísztárgy. Igen, az volt, a lámpa tartója sárgarézből készült, a petróleum, meg a kanóc egy szép, festett, üveg aljba foglalt helyet, ezen a réz tartón volt az üvegből készült lámpaüveg. A számok 6-12-ig a nagyságát jelentették. A nagyobb számú több fényt adott, de a petróleumból, mint üzemagyagból, többet is fogyasztott.
Ennek a 8-as petróleumlámpának esti fényénél írta az iskolai házi feladatát. Ha jobban feltekerte a kanócot, éktelen füstölésbe kezdett. Ilyenkor apja rászólt:
– Ne olyan hevesen, fogy a petróleum! – mondta mindig határozottan. Ilyenkor visszavett a fényből és folytatta a lecke írását.
– Látod, milyen fontos tárgy volt ez a lámpa. Néha, ahogy itt ülök, mindig eszembe jutsz fiam – mondta elgondolkodva.
Ifjabb Keresztes Ferenc hirtelen arra gondolt, milyen jól mutatna, ott a pesti lakásban. Ha eljönnek a barátai, eldicsekedne, ilyen lámpa fényénél tanulta meg a betűvetést. Ámulnának azok a városi fickók, akik ilyet még sosem láttak. Döntött, előrukkol kérésével.
– Apám! – szólította meg az öreget. – Volna egy nagy kérésem.
– Mondjad, fiam!
– Elvinném ezt a lámpát.
Csend ülte meg a szobát, ahol ültek. Mindenki az öregre nézett és várta a választ. Hosszabb szünet után szólalt meg.
– Sajnos nem adhatom! – volt az egyszerű válasz.
– Miért nem?
– Emlék ez, fiam. Nem szeretnék megválni tőle.
Mindenki csak nézett, a csend teljesen megülte a szobát. Sárika mama szólalt meg egy hosszabb szünet után.
– Ugyan már apa! Fiad kéri, miért nem adhatnád oda. Már nem használod, csak ott porosodik a komód tetején – érvelt és nézte fia arcát, melyet a szomorúság ráncai szántottak át.
Az öreg ült pár percig még az asztalnál, nem szólt, csak felállt és kiment a szobából.
Ifjabb Keresztes Feri már megbánta, hogy ezzel a lámpa kéréssel rukkolt elő. Aztán mégis az jutott eszébe, az öreg meghal pár éven belül és a lámpa senkinek nem jelent már semmit. A szemétben végzi. A tárgyak is meghalnak egyszer.
Szomorúság kerítette hatalmába, ő sem szólt egy szót sem, várta, hogy lefeküdjenek és vége legyen ennek a kellemetlen eseménynek.
Másnap reggel a konyhában találta édesanyját, apja az udvarról jött be. Biztosan a jószágokat látta el. Köszönt, fia válaszolt rá. Megállt az ajtóban és annyit mondott:
– Fiam, neked adom a lámpát!
Mind a hárman összenéztek és úgy érezte mindenki, hogy ennek így kellett végződnie.
Hozzászólások