Bartis Ferencnek
Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?
Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,
fájtam, elmunkátlanodtam.
Mennék én utánatok, a nagy titkokban
egyre többen vagytok -,
csontszú recseg bennem,
zsigerileg mélyen vagyok,
már-már öntudat- és jelentésvesztésben.
És nem segít gyógyszer, se ima, se ital.
A gyertya súlya meg úgy elnehezült,
hogy lángot se rakok rá.
Tűröm étlen, tehetetlen,
sötét arccal, morzsával szemetelt
asztal mellett,
olvaslak Téged,félreteszem,
olvasok Györét, Csoórit, Oláht, Ördöghöt,
olvasom magam, és már sehogy se értem,
miből is lesznek a magyar szavak,
mekkora tornya van a csendnek,
s ha kezem megremeg, belül, kívül,
oldalvást,dőlve betegágyra,
vagy kamion alól kihalászva,
méltó halála leszek-e majd az íróságnak?
Hová omlik a hallgatag test,
milyen harangot zendít a szív,
át merhetem rántani
értelmem hasadt tükrén
a halálos gyöngy-magot,
a végzetes határon mi lesz
a kimondott, mi az elhallgatott?
Őrzöm hangod. Talán így:
„ Itt, Bartis Ferenc. Rosszul vagyok. Köszönöm.”
Zúgtak a gépek. Virágot ültettem
egy gyárudvaron.
Épp azon a nehéz napon.
(Magyar Világ, 2009. július 9.)
Hozzászólások