Délután négy óra elmúlt, amikor Sipos Ferenc az irodában magához vette kis táskáját. Ebben voltak az iratai, pár cetli üres papír, hátha fel kell jegyezni valamit. Meg az íráshoz egy piros színű golyóstoll. A pénztárcáját mindig a nadrág jobb zsebében hordta, a balban pedig egy szépen összehajtott zsebkendő lapult. Szemüvege, mert így negyvenegy évesen már azt is kellett használnia, főleg olvasáshoz, az ing felső zsebében fityegett. Nyári nadrág, egy kockás ing és egy lyukacsos felsővel ellátott cipő volt a teljes felszerelése.
Egy irodában dolgozott, gépelt, kimutatásokat készített, számítógépen leveleket írt. Szóval, papírokkal bajlódott egész nap. Otthon a lánya mesélte, amikor hazajött az iskolából, hogy a tanító néni megkérdezte, mit csinál a munkahelyén az apukája.
– Azt válaszoltam, irodista! – mondta iskolás lánya.
Ebben valóban minden benne volt, mert ugye aki irodában dolgozik, az nem lehet más, csak irodista. Ezen jót mosolygott, ahogy ment a királyi város Budai út nevű utcáján. Ebben a nyári, júniusi, napsütötte időben, ahogy kiszabadult abból a bizonyos irodából, egy gondolata volt: inni egy finom, hideg sört.
Most azon gondolkozott, hogy abban a kis presszóban igya meg azt a bizonyos sört, vagy a távolabb lévő Kinizsi Sörözőben. Úgy döntött, a söröző az mégis söröző és nem holmi kis presszó. Nem is tévedett, mert, ahogy leült a söröző egyik belső asztalához, ott termett a pincér.
– Mit hozhatok? – kérdezte Sipos Feritől, olyan kedélyes arccal. Úgy mosolygott, mintha ismernék egymást. Ez fel is tűnt egy pillanatra, de aztán elvetette. Üldögélt az asztalnál, kint az utcán hét ágra sütött a nap. Így szokták ezt mondani, amikor a mondás szerint a nap olyan erővel süt, hogy a fák hetedik ágát is eléri. A sörözőben több vendég üldögélt, sörözgettek. Az előbbi pincér gyors járással keringett az asztalok között és hordta a frissen csapolt, habos sörös korsókat.
Egyik ilyen forduló után hívás nélkül ott termett asztalánál.
– Étlapot hozhatok? – kérdezte barátságosan.
Sipos Ferenc arra nem is gondolt, hogy ennie kellene valamit. Egy pillanatig töprengett, majd a pincérhez szólt:
– Hozzon egy étlapot! – mondta röviden.
– Máris hozom – tüsténkedett a pincér. Így ahogy elszaladt az étlapért Sipos Ferinek mégis feltűnt ismerős mozgása és nem is kellett sokat gondolkoznia, beugrott.
– Hát igen, a kiskocsmából ismerem. Igen, ő az, aki ott a pultnál szokott beszélgetni az ottani csapossal, a Tibivel. Sipos Feri is be szokott térni abba a bizonyos kiskocsmába, jó bort mérnek ott és mivel kicsi a kocsma, ott olyan családias a hangulat, mindenki ismeri a másikat, még ha nem is, de úgy tesz, mintha már találkoztak volna. Aztán az jutott az eszébe, milyen érdekes, a vendéglátós nem a saját kocsmájában, éttermében iszogat. Inkább elmegy egy másikba. Ott ő is csak vendég és élheti a saját életét. Nem kell semmire sem vigyáznia.
Talán tizenöt perc elteltével megjelent a pincér. Ahogy jött Sipos Feri asztala felé, mosolygott, mégpedig úgy, hogy abban már biztos lehetett, hogy felismerték egymást, de erről nem szóltak egy szót sem egymásnak.
– Tetszett választani? – kérdezte.
– Még nem, csak nézegettem.
– Figyelmébe ajánlanám a „főtt csülköt Pékné” módra. Nagyon finom, mondhatnám azt is, hogy a sörözőnk kiválósága.
Ahogy ott ült és a megivott sör már egy kis bágyadtságot kölcsönzött neki, arra gondolt, miért ne hívhatná meg magát egy finom főtt csülökre. Ennyit már ebben a nyári délutánban megengedhet magának. Már érezte is a csülök finom ízét, a nyál összefutott a szájában. Üres poharára nézett és máris mondta a megrendelést:
– Akkor kérek egy finom főtt csülköt – és a poharára mutatott – és még egy sört!
– Igenis, hozom! – mondta a pincér és elviharzott.
Gyomornedvei erre a sugallatra kavarogni kezdtek, még a csülök illatát is érezte. Ez egy finom lakoma lesz, olyan lukulluszi. Azt már pontosan nem tudta, hogy az a bizonyos lakoma milyen lehet, de már hallott róla. Egy római hadvezér rendezett ilyeneket, szűkkörűen megrendezett, barátai társaságában.
A pincér közeledett a sörrel, mondta:
– Mindjárt hozom a csülköt! – Sipos Ferenc beleegyezőleg bólintott, vette poharát és nagyokat kortyolt söréből. Megállapította, ez vérré válik! Vagy talán vízzé? Ezen mosolygott.
Talán húsz percet meditált a sör után, a pincér már is hozta a főtt csülköt. Letette az asztalra, mellé egy tányéron friss újhagymát, vagy öt-hat darabot, szépen megtisztítva. Még letett egy kenyeres kosarat, szépen szeletelt puha kenyérrel.
A csülök illata felséges volt, belengte az asztalt és annak meghitt környezetét. Sipos Ferencet letaglózta a látvány, a csülök iránti éhség vágyakozása. Kézbe vette a villát és a kést és szinte neki rontott a csülöknek. Finom, puha volt, egy kicsit sós, illett hozzá az új hagyma, meg a puha kenyér. Most kezdte érteni azt a bizonyos lukulluszi lakomát, hogy az milyen lehetett. Ez is az, nyugtázta, csak kicsibe, de valami fenséges. A lélek megnyugodott, benne Sipos Ferenc lelke is. Régen érzett ilyen kellemes kiegyensúlyozottságot.
Valamikor, úgy két-három éve, amikor még a feleségével és kislányával élt, akkor érzett utoljára ilyet. Azóta csak magányosan jön, megy ebben a királyi városban. Minden utcáját ismeri. Térképre tudná rajzolni, hol lehet fröccsöt, sört inni. Ismer pár törzsvendéget, akik az egyes helyekhez kötődnek. Ha az utcán találkoznak, ismerősként üdvözlik egymást, de beszélgetni nem állnak meg. Majd valamelyik este, ha éppen betér ezekre a helyekre.
Hosszan falatozott, ráérősen. Minden falatot ízlelgetett és közben kortyolt a hideg sörből. Olyan jó félóra étkezés után már nem érzett éhséget. Sőt az elteltség vette hatalmába. Csak ült az asztalánál és nagy nyugalommal szemlélte a vendégeket, meg az ablakon kitekintve a Budai út autós forgalmát. Mert csak ez látszott, a nagy meleg miatt a gyalogosok árnyékba húzódtak, vagy éppen egy ilyen sörözőben poharazgattak.
Még vagy egy jó félórát üldögélt magányosan. Arra gondolt, milyen is az ember. Jó dolgában, rossz döntéseket hoz. Így volt ő ezzel a válással is. Nem akarta ő elhagyni a családját, csak az asszony állandó nyaggatása, hogy nem mennek semmire. Többre vágyik, ő, mint Sipos Feri azért, hogy jobb legyen az életük, nem tesz semmit. Ez olyan volt, mint amikor a bakelit lemezen a tű egy átszakadt barázdához ér, onnantól kezdve csak ismételi önmagát. Sajnos ez a lemez forgott hónapokon keresztül, szinte unalomig. Ahol lakott, egy vállalatnál dolgozott egy szerszámos raktárba, olyan kiadó féle volt. Ez a munka valóban lehetett volna jobb, vagy másabb, de ő elégedett volt ezzel. Most, hogy eltelt az a bizonyos két vagy három év másképpen látja a dolgokat. Sokat van egyedül, csak úgy vetődik ide-oda, minden különösebb cél nélkül. Mindig arra gondol, egyszer majd jobb idők jönnek.
Sipos Ferenc kiitta maradék sörét, fizetett és visszazökkent a valóságba. Elindult albérletéhez, ahol tulajdonképpen nem is szeretett lakni. Csupán a kis szoba az ággyal, egy alvóhelyé vált.
Eltelt pár hónap, többször betért abba a bizonyos kiskocsmába. Ilyenkor eszébe jutott a pincér, a főtt csülökkel. Szerette volna megemlíteni neki, hogy az ajánlat kiváló volt.
Egyik betérés alkalmával a pincér ott beszélgetett a csapossal, a Tibivel. Meglátták egymást, mosoly gördült mindkettőjük arcára. Kitörő örömmel üdvözölték egymást.
– Szabadnap? – kérdezte Sipos Feri és kezet nyújtott.
– Olyas féle, csak holnap kell menni – mondta pincér és kezében a fröccsel arrébb húzódott, hogy Sipos Feri is a pulthoz férjen. A csapos kimérte a kisfröccsöt Sipos Ferinek, hiszen tudta, hogy a törzsvendég mit iszik, kérdezés nélkül elkészítette és kitette a pultra. Felemelték poharaikat, koccintottak.
– Egészségére! – mondták mind a ketten és ittak boraikból.
– Látogasson meg bennünket máskor is! – invitálta a pincér. Sipos Feri nem szólt, csak bólintott fejével és azt tervezte, ha megint olyan magába forduló hangulata lesz, okvetlen a Kinizsi Sörözőbe veszi az útirányt.
Hozzászólások