A kilencvenes évek elején még minden a régi volt a Mecseken, leszámítva, hogy az úttörővasútból gyerekvasút lett, a vidámpark pedig már – harsogó zene ellenére – a hanyatlás útjára lépett. Az állatkert is látott már jobb napokat, viszont csimpánzoktól hemzsegtek a szűk ketrecek. Illetve akkor már egyre több majmot láthattunk a tévében is.
A kis csimpánz – nevezzük most Joe-nak – jól nevelt majom volt, az anyja lelkére kötötte, hogy a látogatókkal mindig kedves legyen: ugráljon, viháncoljon, lógjon fejjel lefelé az ágon, vágjon vicces pofákat. Így lesz majd népszerű, mert az emberek imádják az efféléket.
– Meglásd, majmócám – mondogatta neki az anyja – meg fognak zabálni. Persze nem úgy!
– És mi van Pöpi bácsival? – kérdezte Joe.
Pöpi volt a legöregebb csimpánz az állatkertben. Hatalmas volt és viharvert, egy vénséges aggastyán, akár egy ősidőkből itt hagyott majomisten. Külön ketrecben csücsült, egy óriási gumiabroncson hintázott egész nap. Utálkozva nézte a látogatókat, és amikor megunta a sok-sok embert, a fenekét mutogatta nekik, meg kiegyenesített középső ujját. Amikor végleg betelt nála a pohár, mindenkit megdobált azzal, amit éppen a ketrecben talált. Amikor azt mondjuk, hogy mindent, akkor azt úgy értjük, hogy mindent, ami épp a keze ügyébe akadt. MINDENT!
Ennek ellenére imádták az emberek, tömegek zsúfolódtak a ketrece előtt, hátha csinál valami gorombaságot. Amikor a fenekét mutatta, egyértelmű kézmozdulat kíséretében, borítékolható volt az ováció. Ha előkerült a középső ujja is, megtapsolták.
– Pöpi bácsiról ne vegyél példát – válaszolta Joe-nak az anyja –, ő már régen itt van, megbolondították a rácsok. Azelőtt pedig cirkuszban volt, nagyon rosszul bántak vele. Ő már csak ilyen, de te legyél kedves.
Egy ragyogó tavaszi nap rengetegen jöttek fel az állatkertben, Joe a többi testvérével ugrándozott az ágakon, fejen állt, bohóckodott, minden elkövetett, hogy észrevegyék az emberek. Valahogy mégis mindenki Pöpi bácsit nézte, őt állták körül, neki tapsoltak.
Joe-ék ketrece előtt egy pillanatra megállt egy fiú, aki mindjárt tovább is indult volna. Joe átpillantott Pöpi bácsihoz, majd hirtelen neki ugrott a rácsnak. A fiú visszanézett. Ekkor a kismajom hátat fordított, és jól ismert kézmozdulattal kísérve fenekét mutatta a srácnak.
– Nézzétek – kiáltotta a fiú –, nézzétek, mit csinál ez a kismajom! A seggét mutatja nekem.
Egyből ott termett egy egész iskolai osztály, és nevettek, hogy Joe milyen illetlen. Amikor a középső ujj is előkerült, már legalább annyi ember tolongott előtte, mint Pöpi bácsinál.
A kis csimpánz szemében felvillant a népszerűség igézete, soha azelőtt nem érzett ilyen eufóriát. Ezen a szép tavaszi napon nagyot lépett előre az emberré válás útján.
Hozzászólások