Hányszor indul el a szó fölfelé
megnyugodni értelmük zajában,
érzést látni szűzen kiterült lapokra,
csendek zajában fogadásra várva.

Ketten vagyunk, a kétkedő és a biztos,
szerelmünk örök és szenvedélyes,
násza soha nem száradt semmivé
a zátonyos részekről partokhoz érve.

De a kétkedő egyre többször könnyez,
elindul a lejtőn a reggeli zajokkal,
éj mosatlanba törli bele magát,
és turmixá töri a sötétlő gondokat.

Kék hajú lány, s a kutya is műanyag,
előttem ülnek, szarvas klisé szökken,
agancsa óriás, csillag halmazt vinne,
s letörve, a falon csak kitömve retteg.

Megosztás

Tweet