Atyám, égi honom hatalmas szálláscsinálója,
add, hogy méltó legyek, legalább önmagamhoz.
Rokonaim, szeretteim leghitványabbjaként,
mélyen tudjak még valós világodból
lélegzetet venni, boldogságot adni,
létezést csobogni, időm hömpölygetni,
arcaimat megtartani -, s nem feledni.
Mert míg természetes volt a szeretet,
mert míg nem ismertem halált,
s nem tudtam: a múlandó örökebb
annál, hogy lehetek, s a semmi látszatából nem volnék több,
sem kevesebb, mint mire elrendeltél,
s viselnem, cselekednem illenék
őseim szorgos tenniakarását, imanyilvánítását ,
s mint törni szánt műremek, zúzódnom kell,
s felsajduló emlékekben egyszer, nagyon-egyszer! –
mesétlenül, a történet szabályai szerint,
kezdés-bonyodalom-befejezés után,
csillaglendülettel, de visszaadom Neked
risszen-rosszan viselt-vasalt Lelkem,
a magam álszabadság-egyszeregy-jét !
– vajh, méltó lesz-e a mérlegvonásra?
Belepréselődhetek-e tisztán a sorsmentés
nagy Ismeretlenjébe!
    Áment fogsz-e mondani Rám?

Megosztás

Tweet