A tóparti szikla mozdulatlan jégkrém lehet,
mert csomóba kötött hullámraj nyalja élét habzsolva
és tükör a vízfelszín, a sziklaél talán mégis
habfürdő felett villanó sokpengés borotva
Azt mondtad, minden madár szép.
Pedig te nem a sirályok földjéről
és nem darutollakkal érkeztél.
hogy végletesen ellenem hangold
a vágyakat, forró dombvidékeidet és
öledet éjjel vörös bársonyba ágyaztad –
égre tapadt kavicsok közül
földre lógnak lábaim
egy felhőóceán úszik át rajtam
és azon gondolkodom
Látványa újra megigézett.
Úgy érzed, most már
minden jóslat beteljesül.
Lábadhoz patak menekül,
Szúrós a park hintaláncokra fagyott mosolya.
Nézem, miként lassul bele a körforgásba
egy-egy piros körhinta rozsdás kontúrján a tél.
Amint az első hangot megformálta Isten,
fizikai valóját – mint csontra húst – ráöntötte az Anyag.
Dalos madár hangszálain szállt immár a Csoda.
Anyám úgy mosta a
hegyeket, hogy minden
egyes érintése
zöldellő réteket teremtett
a hideg sziklák közé.
vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák
Köztünk él és elkísér.
Arcán hűvösen lebbenő
fátyol, át nem látható.
Jószándékkal övezett pályán
kőmadarak repülése.
Paradicsom helyett alma.
Dór dalia vagyok, végül dísztelenné érett férfioszlop.
Réveteg pillér a főtemplom lépcsőin.
Mily rozsdásra vált köröttünk a lugas – te belül és mögötted én.