Anyám hangja

Színek, ízek, hangok és mozdulatok emléke: ez a múlt. A bennünk élő, a magukkal hurcolt, a mindig jelen lévő. Amit nem felidézni kell, hanem csak belehallgatni, elmerülni benne, hiszen bele van szőve kibogozhatatlanul minden kis részlete az örök jelenbe. Mint az enyémbe anyám arca, az álombéli leginkább, a nyárfalomb-koszorúzta, amely úgy tündökölt, mint a moziplakát.

Lebomlik lassan a selyemfonál

Az ölemben Alessandro Barrico Selyem című könyve: a költői nyelvezettel megírt szerelmi történet fölött prózai képek sorjáznak, a történettől elrugaszkodik képzeletem, és emlékezetemben ifjúkorom selyemhernyós időszaka tolakszik elő. A petékért nekünk nem kellett kalandos útra vállalkoznunk, viszonteladóktól vettük a hozzávaló lyukacsos keménypapír tenyésztő felülettel.

Kiűzetés a sötét paradicsomból

A hálóterem kis ablakai bepárásodtak, érezni lehetett a hajnali hideget, hiába tömködték egész éjjel a nagy hodály közepén álló dobkályhát, a meleg beleveszett a terem irdatlan terébe, más része meg kiszökött a rosszul záródó ablakszárnyak résein.

Bevezetődésem a szépirodalomba (2.)

Későn érő típus vagyok, gátlásaim is megkésve alakultak ki. Gátlástalan irodalmi próbálkozásaim még a Karinthyval való találkozásom előtti régmúltba, ponyva-korszakomba nyúlnak vissza.
A Káptalan utcai egykori Katolikus Könyvtár sötét és hűvös kapubejáratának játékbarlang öblében szívesen és gyakran időztünk.

Kis szerencsével öreganyámnak szólíthattam volna…

Ismerkedem az öreganyámmal.

Fényképen nézegetem az ismeretlen asszonyt; még sosem néztem meg ilyen tüzetesen ezt a családi képet, talán mert kisgyerek-koromtól ott függött a közelemben az éppen aktuális otthonom falán, naponta láthattam, miért nézegettem volna.

„Mert füttyre áll a szám…”

Kifütyült a minap egy olvasóm.
– Fúj, író! – harsogta.
Fütyülök rá, legyinthetnék, de nem teszem. Ha élesen harsant is, jó szándékú fütty volt az. Csak azért szólalok meg, mert a füttyöt kiváltó (egykori kedves tanítómra, Kontrohr Tivadarra emlékező) írásom körüli félreértéseket szó nélkül hagyni nem akarom.

Karácsonyfafenyő

Azok a gyerekkori nagy havak! Erre emlékezem, erre emlékezünk. A nagy havakra. Hogy gyerekkorunkban voltak igazán nagy havak. Akkor mindig nagy havak estek. Ki sem látszottunk a hóból. Persze, akkor minden egészen más volt. A világ nagy térközökkel vett körül minket, és maguk a dolgok is terjedelmesebbek voltak. Hozzánk képest. Ha visszatérünk gyerekkorunk tágas színtereire, azok szorítóan vesznek körül, és mi újra és újra elámulunk, milyen nagynak láttunk mindent.

Grundháború (Ütközéseim a hatalommal 2.)

A beépítetlen üres telek az orfűi tó partján terült el. Inkább csak beépítetlen, mert bárcsak üres is lett volna: átjárhatatlan, erdőszéli növényekkel vad összevisszaságban benőtt földsáv volt valójában, valóságos dzsungel. Teremtő fantázia kellett ahhoz, hogy belelássa valaki egy barátságos gyerektábor lehetőségét.
Gáspár Lászlónak jó szeme volt ehhez.

Biztos? (Ütközéseim a hatalommal)

Az alcím eredetileg ez lett volna: „Epizódok egy esetleges önéletrajz vázlatához.” Belegondolva aztán egyre erősödött bennem a felismerés, hogy korántsem epizódok ezek a történetecskék, egymásba érve beterítik az egész életemet, alig látszik ki alóluk valami, kirajzolják pályaívemet; ha úgy tetszik, az én életem nem volt más, mint a hatalommal való ütközések végeláthatatlan sora. Nem epizódok az életemben, hanem az életem maga.

Álmainkkal hozzánk idomul a környék

Ma együtt lehettem végre fiam kilenc éve elárvult családjával. A két fiú felnőtt lett ez alatt, termetre a fiam volna a legkisebb közöttük a maga száznyolcvanhárom centijével, ha közöttük lehetne, s talán meg sem ismerné őket. Ahogy lassan már én sem: két éve semmi hír felőlük. Most együtt lehettünk végre. Igaz, Irén álmában csak, de az is valami.

Bérces Gábor festő- és grafikusművész halálára

Tegnap kaptam a lesújtó hírt: elhunyt Bérces Gábor.
Ma kaptam meg készülő könyvem címlap-tervének első változatát Bérces Gábor Napraforgó című festményével.
Későn.
Nagyon sajnálom.
Korábban két könyvem is ékeskedhetett Bérces-címlappal.

Egy töredékes életmű teljessége – Bérces Gábor grafikusművészről –

A számbavételnek van most ideje, az életmű kiteljesedett, további gyarapodásra nincs esély: a művész nagybetegen kórházban fekszik, ágya halálos ágy, jól tudja ezt, és nem lázadozik ellene. Bevégeztetett.
Előbb ismertem meg az embert – az elesett, szenvedélybetegségével küszködő, kényszerű egyedülvalóságából éppen kikapaszkodni készülő embert –, és csak később a művészt.

Egy éve már… (Rónaky Editre emlékezem)

Éppen egy éve, augusztus utolsó napjaiban kaptam levelet Tőle. Rövid levélke volt, inkább csak életjel. És fölsejlett benne a halál is: kedves barátnője hirtelen haláláról szólt benne nehéz szívvel: „Még egy közeli barátném halt meg a héten, Márkus Ica, a festő, tűzzománcos. Agyvérzést kapott, hatvanhat éves volt.” És mert érezte talán, túl sok ez halálból, hiszen néhány napja panaszolta gyerekkori barátnője váratlan, megrázó távozását, ezért hozzátette: „Jót is írok: sok a madarunk, és új virágok jönnek a rózsafán a terasz mellett.”

Mint a fába szorult féreg

Mint a fába szorult féreg, úgy ordítottam gyerekként, ha ütni készült anyám.
Nem fordult elő ez gyakran, de mégis. Engem ne üssön senki. Senkit ne üssön senki, még anyám se. Különösen engem. Egyébként egyáltalán nem volt az a verekedős típus, még azt sem mondhatnám, hogy eljárt néha a keze. Az ő keze nem volt eljárós, simogatós volt inkább, a szeme ehhez illően nevetős, ő maga meg mintha a barátunk lett volna. Csak néha lett elege belőlünk, özvegyen három gyerekkel, meg olykor az életből, ezt így külön-külön még bírta volna, csak amikor a kettő összejött, akkor lendült a keze.

Kilenc év után

Ma együtt lehettem végre fiam kilenc éve elárvult családjával. A két fiú felnőtt lett azóta, harmadikként a fiam volna a legkisebb közöttük a maga száznyolcvanhárom centijével, meg sem ismerné őket. Ahogy lassan már én sem: másfél éve semmi hír felőlük. És most együtt lehettünk végre. Igaz, Irén álmában csak, de az is valami.