A nagy múltú városba 1883. július 31.-én este 7 órakor érkezett meg „kulturális küldöttségünk”, és a salzburgi férfi dalosok ünnepélyes fogadást rendeztek számukra. Vezetőik Spengler császári tanácsos és a pécsiekkel addig szoros kapcsolatot tartó Carl Petter városi tanácsos voltak.
Amikor 1883. július 27-ét mutatott a naptár, délután négy órakor érkeztek meg dalosaink a stájer Aussee-ba (mai nevén Bad Aussee). Itt csupa örömteli eseményt éltek át. Először is kezdődött azzal, hogy itt csupa kedves embert ismertek meg. Azután pedig Ferdinand Kutalek néptanító, az díszes zászlóval fölvonuló Ausseer Liedertafel kórus képviselője olyan beszédet „vágott ki”, amely nagyon bíztató volt a jövőre nézve.
Most pedig térjünk rá arra a diadalútra, amelynek során – minden túlzás nélkül – éppen azon a német nyelvterületen arattak megérdemelt sikereket, amelyből „vétettek”, ahonnan sokak személyesen vagy az ő őseik származtak. Térjünk rá tehát ennek a körútnak állomásonkénti ismertetésére – a küldöttségük vezetője, Cziglányi Béla leírása nyomán.
Amikor megérkeztek a debreceni diadal után – amelynek díszes ünnepléséről a múlt rész végén számoltam be –, egy másik örömhír várta őket: a Pécsi Zeneegylet egyesülési szándékot jelentett be. Ez a lépés nagyon jónak látszott, már csak azért is, mert az ott működő zenekar az együtt-muzsikálás lehetőségét is közelebb hozta, amely különösen a közös föllépésekkor jelentett előnyt.
Mit gondol a kedves (nyájas) olvasó, mi történt a bécsi diadal után? Aki arra tippel, hogy – „jó pécsi szokás szerint” – nagy volt visszaesés, az nyert! A következő pár év a személyes torzsalkodás, a szakmai visszaesés, a kibontakozás-keresés jegyében telt el. Elsőként az első- és a másod karmester jogköreit csorbította meg a választmány oly módon, hogy nem állíthatták össze a hangversenyek műsorát, és nem ők vehették föl a dalárda működő tagjait – a vezetők akarata ellenére.
Haksch Lajos sokat idézett könyvében – a Negyven éves Pécsi Dalárda története (1862-1902) – a következő, 1879-es nagy eseményt így vezette be „A Pécsi Dalárda Bécsben” című epizódban
Az 1877-es év egy jó hírrel kezdődött. Az akkor már 1860-tól az Engel-család (konkrétan Engel Adolf /1820-1903/) tulajdonában állt, (a mai Rákóczi- és Bajcsy utca sarkától keletre lévő) Czindery-kert bérleti jogáért meginduló tárgyalásnak az lett a vége, hogy heti egy alkalomra tavasztól őszig megkapta a dalos egyesület – ingyen (!) a jelzett kertet rendezvény tartására!
Szép volt, jó volt a kolozsvári diadal, de haza érvén volt egy sajnálatos „mellékhatása”: az egyesületi pénztár leromló helyzete. Mit csinál ilyenkor egy jó férfikar, amely épp akkor lett az ország legjobbja? Hangversenyt szervez, igényes műsort állít össze, és megérdemelt sikert arat. Ennek jegyében kezdte meg Wachauer karnagy a műsor összeállítását, a próbák lefolytatását.
Az 1874. év nyara a Kolozsvári Országos Dalosversenyre való indulás, és az azon való szereplés jegyében telt el. A dalárda akkori elnöke, Bánffay (Baumholczer) Simon (1819-1902) mellett még legalább 20 pártoló tag is elutazott a nevezetes versenyre. Verseny-daluknak az ilyen alkalmakkor már többször megszólaltatott Engeszer (Engesszer, Engesser) Mátyás (1812-1885): Szerettelek című férfikari kórusművét választották.
Amint azt az előző részben olvasták, az 1872. évi nagyváradi országos dalosversenyre a központi meghívás megérkezett, és azt minden, magára valamit is adó dalos egyesületnek – különösen a sikeres pécsinek – el kellett fogadnia. Természetesen a választmány egyhangúan megszavazta ezt, és egyben kijelölte az induló dalosokat, Wachauer Károly (1829-1890) l. karmester vezetésével. akiket ezúttal elkísért Bánffay Simon (1819-1902) elnök is.
Az 1871-es évben az alapszabály szerint négy hangversenyt rendeztek, az adventi időszakban vasárnaponként pedig ismét négy kamarahangversenyt. Ez utóbbiaknál bérletet is hirdettek. Ezt követően szilveszterkor a szokásos tréfás óév-búcsúztató összejövetelre került sor a Hattyú-teremben, telt ház előtt.
Pécsi ember ilyen nagy diadal után – ha már előtte is hajlamos rá – „kienged”, egyre kevésbé vonzza a dalos élet ügye. Így történt a mi híres dalárdánk tagjainak túlnyomó többségével is, ezért kellett – akár csak a debreceni diadal előtt – Radenich János elnök kemény keze, aki ismét a „tettek mezejére lépett”.
Az 1867-es kiegyezés I. Ferenc József budai magyar királlyá történt megkoronázása alkalmából „országos örömünnep” lett, ez alkalomból a mi Pécsi Dalárdánk – mint oly sokan a hazában – nagy hangversenyt rendezett a Czindery-kert átalakított addigi cirkusz-termében.
Az 1866-os év első jelentős eseménye május 5-én történt a férfikar történetében, amikor a kor nemzetközi hírű hegedűművésze, Reményi Ede koncertezett városunkban, és ők is közreműködtek a hangversenyen. (Erről a hangversenyről tudósított az egyik legnevesebb bécsi szaklapban, a Wanderer-ben az ekkor 14 (!) éves jánosi Engel József.)
A Pécsi Dalárda 1864-ben, az országos rendezvény után sort kerített az elnökválasztásra és tisztújításra, egy akkori hírességet, Angyal Pált választották meg elnöknek. A tagok zenei képzésének elősegítésére javadalmazással együtt járó korrepetítori állást rendszeresítettek, amely tisztséget szintén Wachauer Károly karmester nyerte el. Ezzel egyidőben panaszt is benyújtott a vezetőségnek, amelyben a hanyag próbalátogatásra, a fegyelmezetlenségre mutatott rá, és ezeket a kifogásokat el is fogadta a választmány.