A pécsi Szivárvány Gyermekház irodalmi pályázatot hirdetett általános iskolásoknak az idén, október hatodika előtt, „Tűnődések egy sétányon” címmel: emlékező-emlékeztetőt az aradi vértanúkra.
Régóta hiszem, hogy szobrászok tanították meg az embert látni már akkor, amikor még nem is annak tudta őket, hanem aminek megmaradtak máig: varázsolónak.
Nagy okának kell annak lenni, ha ekkorákat hallgatunk a hallgatásról. Még ha szólunk is valamit róla „nagybölcsen”, úgy hangzik ez, hogy „hallgass!”
Nincs még egy olyan megnyilvánulása az embernek, amivel annyira sokféleképpen mutatná meg magát akaratlanul, mint a nevetése.
Istenek ezreit álmodta meg s emelte maga fölé az ember évmilliós vándorútján máig, és mindig annak, ami hiányzott belőle: tudásnak, erőnek, társnak – jobbik felének -, hogy tudjon és bírjon is élni, s ne érezze magát egyedül, elhagyatottnak.
Valami nem mindennaposra várni, készülődni rá, és aztán ünnepet ülni, ha eljön, csendben volna csak illő, ahogyan szépet szépen szabad adni, kérni és elfogadni is: testben-lélekben megmosakodva, tisztán, mint az áldást. Mert így tud az ünnep ünnepibbé válni, és szebbé a szép. Ösztönös vágya az embernek, hogy visszatekintő ünnepein a legszebbet tegye le határkőnek abból, […]
Amikor az öreg görögök ezt a kurta mondatot leírták – hogy minden mozog -, maguk se tudták talán még akkor biztosan, hogy az egyetlen biztosan tudhatót mondták ki vele a világról.
Kevés keservesebb igyekezet van, mint ünnephez úgy keresni a szót, hogy az, ha sikerül rátalálni, legalább a főhajtás tiszta szándékát ne rontsa. Hogy se ál-meghatottan magát kelletővé, se leereszkedő cifra gügyögéssé ne váljon tőle a beszéd, ha már mindenáron beszélni kell.