Az elmúlt évek során több esetben helytörténeti előadások megtartására kaptam felkérést egy, az Apáczai Nevelési és Általános Művelődési Központban működő nyugdíjas klubtól. Egy alkalommal a hallgatóság kérésének eleget téve, a pécsi központi temetőben nyugvó neves elődeink sírjait kerestük fel. A rövid séta sajnos csak arra volt alkalmas, hogy elhelyezzünk egy-egy szál virágot és a néhány rövid tőmondatba sűrített ismertetőt elmondjam.
Közel tíz éve jelennek meg – különböző helyeken – publikációim az egykori pécsi villamosról. Nem tagadom, a téma igen közel áll szívemhez. Ezen belül is vannak kedvenc történeteim. Ilyen Madár bácsi, a pécsi fiakkeres igaz legendája…
A napokban ünnepeltük a pécsi villamos beindulásának 100. évfordulóját. Nekem az a megtiszteltetés jutott osztályrészül, hogy e jeles nap alkalmából, népes baráti társaság előtt tarthattam előadást a Civil Közösségek Házában.
Egyszer csak előadás közben, valami furcsa, nyugtalan érzés fogott el. Valaki hiányzott az első sorokból.
Igen! Hiányzott egy kedves arc. Nem volt ott a megszűnő pécsi villamos utolsó kocsivezetője, Cser Józsi bácsi.
Tisztelt Lovász István főmérnök úr, kedves István! Amint előtted ismert, ebben az évben ünneplik a pécsiek a villamos beindulásának századik évfordulóját. Nem titkolom előtted, hogy Veled együtt szerettem volna ünnepelni. Sajnos erre nem került sor. Nehéz helyzetbe kerültem. Szabad-e egyáltalán az egykori pécsi villamosról úgy szólni, hogy Lovász István főmérnök úrról ne tegyek említést.
Újra lesz villamos Pécsett, írja a helyi napilap, a Dunántúli Napló. Tudniillik egy pécsi egyesület a villamos beindulásának centenáriumát úgy kívánja emlékezetessé tenni, hogy egy villamost rekonstruál, és egy évre kihelyezi a Ferenciek utcájába. Egyben sajnálattal állapítja meg, hogy olyan villamos kocsit, amilyenek a pécsiek voltak, már nem lehet napjainkban sehol feltalálni.
1913. október 20-án eljött az ünnepélyes pillanat. 47 éves útjára indult a pécsi villamos. „A mai nappal a pécsi városi villamos megkezdte üzemét. Sok-sok zászló lengett, sok-sok ember mozgott és mosolygott, vidám gyermeksereg hancúrozott utcahosszat, s a sárga villamoskocsik csilingelve száguldtak végig az utcákon, jöttek és mentek és késtek. Igazi városi kis ünnep, vagy inkább kisvárosi ünnep volt ez a mai.”
A városi tömegközlekedés létrehozója, mozgató ereje a vasút. Így volt ez Pécsett is. 1859-ben beindult a Mohács-Pécs vasútvonalon a személyforgalom. Pécsnek ebben az időben saját pályaudvara nem létezett, hanem a Dunagőzhajózási Társaság Üszög-pusztai állomását vehették igénybe az utazni vágyók. Az utasoknak a távoli vasútállomás eléréséhez, a vonat indulás-érkezés menetrendjéhez igazodó rendszeres kocsi járatra (nevezhetjük ezt omnibusznak) volt szüksége.
A villamos ügye Pécsett egy örökzöld téma. Még napjainkban is feltűnik itt-ott a különböző sajtók hasábjain, elektronikus hírportálokon a szenzációsnak szánt hír: „Mégis lesz Pécsett villamos!” Pedig nem ártana lassan felhagyni az illúziókkal. Hogy fontos-e ma, egy modern városnak, úgy általában, hogy legyen nagy tömegeket mozgató, a levegő tisztaságát megóvó, gyors járműve? Természetesen igen! De ugyanakkor szembe kell nézni a valósággal.
Sajnos a szemináriumi kápolna és Gebauer Ernő pécsi festőművész meglévő freskó részletei napjainkban meglehetősen lehangoló látványt nyújtanak. Így azután a rendelkezésemre álló irodalomra támaszkodva kísérlem meg, hogy ennek a nagyszerű Gebauer Ernő alkotásnak emlékét felidézzem. Persze tisztában vagyok vele, a szavak nem pótolhatják a művészeti élményt.
Komlós Attila úrtól már több kitűnő előadást hallgattam végig a jelentős pécsi festőművészről, Gebauer Ernőről. Attila előadásait kivetített képekkel teszi még érdekesebbé. A legutóbbi ilyen alkalommal, a Pécsi Papnevelő Intézet romokban lévő – egykoron gyönyörű – kápolnájáról készült felvételeket mutatott be. Elszomorított a látvány, de ugyanakkor arra sarkallt, hogy erről – az ebben az állapotában is elragadó – kis barokk kápolna történetéről minél többet megtudjak.
Az 1925. augusztus 9-én megtartott pécsi repülőnapon a Pécsi Napló újságírója is helyet kapott a Junkers F-13-as repülőgépen. A fő cél azonban minden kétséget kizáróan a reklám volt, vagyis a rengeteg ledobott röpcédula hirdette a Pécsi Napló újság páratlan dicsőségét. „Sietve bedobálják röpcéduláinkat. Mérei szerelő becsukja a kabin ajtaját, helyére ül, Újváry főhadnagy szalutál, felugrik a gépbe szerelője mellé, a motor berregni kezd, indulunk – gondolom. Még nem.
1923 januárjában megalakult az Aeroexpress Rt. is, amelynek egyik fő részvényese a német Junkers repülőgépgyár volt. A német cég négy darab Junkers F-13 repülőgépet adott át az Aeroexpress-nek és mivel az akkori kormányrendelet úgy intézkedett, hogy két, saját költségre beszerzett repülőgép után egy gép vásárlását az állami dotációból fedezik, a vállalat gépparkja hat F-13-asból állt.
Császár Géza, a kicsit ironikus hangvételű, remek pécsi újságíró, a repülés elkötelezett híve és avatott ismerője volt. Ő volt az, aki 15 éves diákként, 1910-ben, saját tervei és elképzelései alapján, városunkban repülőgépet épített. A pécsi közvéleményt élénken foglalkoztatta a fiatalember – akkortájt ugyancsak utópisztikusnak számító – izgalmas kísérlete. A helyi sajtó is több érdekes riportot közöl erről.
Reggel nyolc óra. A szigeti gyakorlótéren csend van. Szinte furcsa. Hiányzik a hangos vezényszót követő ropogó menetelés. Még a lármás káromkodás is hiányzik. Különös csend van, ami rendesen a nem mindennapi eseményeket szokta megelőzni. Az ég majdnem egészen tiszta. Csak a délkeleti irányban látni néhány keskeny sávban húzódó halvány felhőt. Néhány perc múlva közeledő tompa moraj, folyton erősbödő berregés hallatszik, majd – úgy Üszög felett – egyik bárányfelhőből kibontakozik az „Albatros” kis typusú német repülőgép, amely nyílegyenes irányban Pécs felé tart és – úgy tetszik – mintha megkétszerezné a sebességét…
Mire a falevelek lehullanak, katonáink visszatérnek – hangzott II. Vilmos császár híres mondata az első világháború kirobbanásakor. Igen népszerű mondás volt ez 1914. év nyarán Pécsett is. A Monarchiában is nagy volt a kardcsörtetés. „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” hangzott mindenfelé a felelőtlen kurjongatás. Azután őszre ugyancsak alábbhagyott a harcias hang. A szerbek szívós elszántsággal harcoltak, az „orosz mackó” is megálljt vezényelt Galiciában.