Hajnal Mária írásai

Amália királylány sikolyától visszhangzott a kastély. Ült a lakosztálya közepén, körülötte címeres ajándékdobozok hevertek és nyelte a könnyeit. Kapott tíz kenyérpirítót, egy örökös tagsági kártyát a Szenior Örömtánc Csoportba, három csúszásgátló meleg zoknit és még számtalan hasznavehetetlen holmit.

Elizabeth Barrett Browning lírája után – Édes Kincsem! Még fel sem kel a nap, de már az éjszakát várom. A szellőt, a lágy fuvallatot, amelyen a lelked az ágyam felé lopakodik. Csendben érkezel, bús éveket feledtetsz, árnyakat űzöl el.

A vaskos tölgy évtizedek óta építette a birodalmát, az égbe nyúltak az ágai, a mélybe terjeszkedtek a gyökerei. Férgek és madarak otthona volt, mint a mesebeli ötujjú kesztyű, amelybe beköltözött a béka, a pocok és az öreg rövidlátó hangya.

A nagy kék eget elcsúfítja az a halvány, pimasz kis felhő. A több hektáros park virágoskertjében elhervadt vagy három rózsa, és mintha ma reggelre a madarak is berekedtek volna. Meghalt az ismeretlenség burkába rejtőző világhírű sztár, elcsavargott egy tucat cica.

Bús zene töltötte be a kertet, az emberiség szívbe markoló keserű dallama. Mindenki úgy tett, mintha nem hallaná. Az élő szélben, a tejóceán morajlásában bíztak, hátha elnyomja a fáradhatatlanul átszivárgó hangokat. Mindenki halkan tette a dolgát.

Elhagyta a zöldellő mezőket és a biztonságot jelentő rizsföldeket. A magasba törő hegy egyre közelebb került hozzá, hallotta a szirtek között a mélybe zúduló vízesések hangját, és a szél sikolyát. A sűrű ködben apró léptekkel haladt a ragyogó istenek felé.

A terápia utáni második nap félve indult a fürdőszobába, hogy lemossa az arcára száradt vért, amely a gézlap alól csordogált ki. A színek gazdag palettáját látta visszatükröződni a homályban, pont úgy nézett ki, mint egy nehézsúlyú bokszoló az utolsó menetben.

Történetünk abban az időben játszódott, amikor hármas szövetség élt az Öreg Királyok, az Ifjú Lovagok és a Rettenthetetlen Sárkányok között. A szerződést hét pecsét és egy különleges, megtörhetetlen bűbáj védte.

A tökéletesség unalma (Variációk egy dallamra) – I. A merevre feszített vetítővászon fehéren csillogott a fekete égbolt közepén, a tökéletesség hírnökeként.  A fehér szín egyenletesen terült el a kivetítő minden részén, ugyanaz az árnyalat az anyag tetején, mint az alján.

Azon a napon sem akadt semmi, ami elfedte volna a Valóságot. Ránehezedett a jelentéktelen életének minden súlya. A belülről növekvő, előre törő, pusztító Valami bekebelezte a lelkének minden szegletét. Kopár száraz kóróvá vált az ezeréves kertjének minden fája.