Lazarev Oleg
Páncélba zárva
Üveg Colosseum közepette, csillogó tükörpadlót figyelve ült, minden gondolatot elkergetve. Most van pár nyugodt perce, amikor nem kell sehova rohanni fejet vesztve. Papírok halmaza és csekkek feltornyosuló hegyei békében hagyják, de csak néhány percig. A megtépett idegek kisimultak, szemekből a reménytelenség eltűnt, kényelembe helyezte testét, nincs feszültség.
Mindenhol megtalál…
Fehér volt minden. A föld, az ég, a fák, minden. Tél. Mozdulatlan a táj. Várjunk csak! Ez mi? Mi szalad ott? Egy nyúl, kérem szépen, egy fehér nyúl rohan át a mezőn, bele-bele süllyedve félig a hóba. Szalad. Hova? Talán a búvóhelyére, a társaihoz, miután szétnézett ebben a zord téli világban. Mintha mosolyogna. Láttak már nyulat mosolyogni?
Gyógyulás
Lázgyötörte agy és test, szemet égető fájdalom
Vergődve úgy érzem, mintha nem lenne bőr az arcomon
Fogak csikorgása s mélyről feltörő ijesztő hörgés
Sírhelyem az élet
Arcommal a hideg kőre borulva
Fekszik bűnös testem görcsbe rándulva
Nem érzem, csak a tompa fájdalmat,
Hanyatló nyár…
Hanyatló nyár vízi malomként mozog
Pusztán néhány röpke pillanat s körbeforog
Mint egy sejtelmes dioráma a történtekről beszél
Őszi romantika
Sárgult levelek, sejtelmesen hűvös ég,
Mintha halál lihegne mindenütt csendben,
Mintha valami súgná, hogy itt van a vég,
Én kezeim műve-e eme írás?
Csendesen várva, ihletektől összerázva
Eltűntem az éjszakában, fogakat csikorva
Mentem át felriadt ösvényen
Valahol este
Az Árnyékok táncának elbűvölő utánozhatatlansága feledésbe kényszerít, egy új, önálló saját világ lépett elő a függöny mögül. Arca el van takarva egy láthatatlan ismeretlen kezek(?) által megszőtt köntössel. Talán ez is csak egy Árnyék, amit magára vetett sietettségében.
Partnereink
