B. Tomos Hajnal írásai

Harmadik-negyedik elemisek lehettünk, amikor D. Margitnak, az akkori osztályfőnökünknek az az ötlete támadt, hogy tornaórán futóversenyt rendezzen, méghozzá két mezőnyben: külön a lányoknak és külön a fiúknak. Akkoriban az iskolai szabályzat nekünk, lányoknak fekete, buggyos klottbugyit és fehér pólót, a fiúknak ugyancsak fekete, oldalt kicsit felvágott klottgatyát és atlétatrikót írt elő.

Már több mint húsz éve volt a város központjában működő egyik patinás vendéglő séfje. Ha valakinek mondjuk vasárnap délben gusztusa támadt egy finom pacallevesre, csak zsebre tette bukszáját, karon fogta élete párját (ha volt neki ilyen) és irány a Marci. A városban mindenki csak így emlegette: Marci.

Szüleim házában csak egyetlen újság „járt” rendszeresen, az „Előre” című napilap, de az sem azért, mintha munkás elődeim megengedhették volna maguknak, hogy fotelbe süppedve akár fél órácskát is  „művelődjenek”, hanem mert akkoriban Romániában kötelezték a nép fiát, hogy napirenden legyen a politikai és gazdasági eseményekkel.

– El akarok menni Santiago de Compostelába. Gyalog. Amikor először hallottam róla, fogalmam sem volt, melyik féltekén van,miért tódulnak oda az emberek, mire való az egész hercehurca, amit nagy garral zarándoklásnak neveznek. Mégis úgy döntöttem, hogy útra kelek.

Úgy 18-20 lehetek, de az sem kizárt, hogy már betöltöttem a 67-et, ezt azonban nyúlánk, fiatalos alakom miatt nem merném tutira állítani. Talpig fehér, szélben röpködő alig-ruhában állok egy luxushajó fedélzetén, fejemen hatalmas rózsaszín kalap.

Az volt az első igazi, verőfényes tavaszi nap. A gyermekek, mintha csak vezényszóra, kipörögtek a játszótérre, s úgy furikáztak össze-vissza, mint a hangyák, ha valaki szétrúgja bolyukat. Köllő Boldizsár már kora délelőtt ott ücsörgött a tér egyik padján és lehunyt szemmel süttette arcát a jótékony sugarakkal.

– Jó napot! – mormogta a jószagú úriember és keresetlen mozdulattal leült a koldus mellé. Hosszú, tejeskávé színű felöltője szétterült a járda porában, vadiúj kalapját hanyag mozdulattal dobta maga elé az aszfaltra. Várta, hogy a koldus viszonozza köszönését.

Jó 2-3 éve nem vettem magamnak semmit, úgy értem, személyes holmit, ami nem a konyha, a család vagy valamelyik születésnapos rokon igényeit elégítené ki. Egy alkalmi ruhát vásároltam, hogy felvehessek valami sikkes, menő cuccot.