Agócs Károly, Author at Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Agócs Károly

Agócs Károly írásai: 61
Agócs Károly

Az alku

Hiába bujkált előlem, tudtam, hol fogom megtalálni. Csak ki kellett várnom a harmadik holdtölte napját. Akkor hetekre felköltözik a présházba, oda vonul el egyfajta számkivetettségbe, lelki megtisztulásra. Akárcsak én egykoron. Kissé kimelegedtem a kora tavaszi napsütésben.

Beérni a legtöbbel

Élete delén valamelyest már túl, de még ereje teljében a Bajnok – így emlegették messze földön is – felkereste a bölcs remetét. Az a kunyhója közelében ásott gödör peremére ültette, ahogy a látogatóit szokta, majd leült vele szembe. – Hallgatlak – mondta aztán.

Rejtélyes kór

Az író befejezte első könyvét, melyen közel hét éven át dolgozott. Ahogy haladt a megírásával – eleinte eléggé keservesen – mind kevésbé volt igénye társaságra, annál inkább magányra, hogy teljesen az írásnak szentelhesse magát, megszállottan, ami miatt végül a kedvese is elhagyta.

Vis major

Meggyőződéssel hitte, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a legrosszabb. Pontosabban, hogy újból bekövetkezik, és ezúttal is nem kis részben az emberek oktalan derűlátása miatt. Hiába beszélt róla másoknak, hiába figyelmeztette őket, megmosolyogták, leintették.

Bevált taktika

Felnézett rám, valósággal csodált, bálványozott. Itta a szavaimat. Folyton a kívánságomat leste, kiszolgált, kényeztetett, óvott, féltett. Értem élt. Szeretett. Igazán, teljes szívéből, lángoló szenvedéllyel. Mégse mondta soha, hogy hozzám költözne, amit utólag mégis furcsállok.

Holtomiglan-holtodiglan

Ők voltak az eszményi házaspár a rokonok és ismerősök szemében. Mindenkor a kölcsönös tisztelet és megbecsülés hangján szóltak egymáshoz maguk között is, sohase vitatkoztak, nem is élcelődtek egymással. Ha valamiben nem értettek egyet, mindkettejük készségesen engedett.

Bölcseleti-misztikus próza – 54.

A nagy mutatvány – Minden korban éltek rendkívüli képességgel megáldott, és ennélfogva ámulatba ejtő teljesítményre képes emberek. Sőt, mivel hajlamosak vagyunk misztifikálni a múltat – és annál inkább, minél messzebbre tekintünk benne …

Bölcseleti-misztikus próza – 53.

Ők voltak az eszményi házaspár a rokonok és ismerősök szemében. Mindenkor a kölcsönös tisztelet és megbecsülés hangján szóltak egymáshoz maguk között is, sohase vitatkoztak, nem is élcelődtek egymással. Ha valamiben nem értettek egyet, mindkettejük készségesen engedett.

Bölcseleti-misztikus próza – 52.

A remekmű – A két író egy-egy szélsőséges példáját testesítette meg mindazon személyiségbeli és jellembeli sajátosságoknak, amelyek általában megkülönböztetik a művészt az ösztönösen is az arany középúthoz igazodó, józan, derék többségtől.

Bölcseleti-misztikus próza – 51.

Bár ígéretes eredményeket értem el néhány sportágban, egy napon elhatároztam, hogy már csak saját magammal fogok versenyezni: a túlélési képességemet fogom fejleszteni. Hegyekben, pusztaságban, köves-sziklás félsivatagban, erdőrengetegben, lápvidéken.

Bölcseleti-misztikus próza – 50.

Minden évben ellátogatok a piramisok földjére; nem tudok betelni a varázslattal, ahogy e titokzatos építmények árnyékában körülleng, megérint és rabul ejt a régmúlt idők szelleme. A Szfinx városában való legutóbbi tartózkodásom alatt, egyik délutáni sétám során…

Bölcseleti-misztikus próza – 49.

Az átok – Nagyra becsültem a tehetségét és sokoldalúságát, egy kicsit fel is néztem rá, de irigyelni azért mégse irigyeltem. Átlagon felül meg volt áldva veleszületett adottságokkal, mint a fogékony elme és élénk szellem, a kitűnő memória, a kivételes rajzkészség.

Bölcseleti-misztikus próza – 48.

Síri csend honolt a zsúfolt lelátókon. A kakasülőn is érezni lehetett a küzdő felek között egymásnak feszülő és össze-összecsapó energiák vibrálását, ám követni a küzdelem menetét, mintegy látni is azt egyedül a bíró, az agg mester volt képes.

Bölcseleti-misztikus próza – 47.

Beleszerettem, pedig semmit se tudtam róla. Nem beszélt magáról, én meg nem kérdeztem. A nevét se árulta el. Azt mondta, sejtelmesen, válasszak neki én, ha akarok. Tanácstalan voltam. Fájt a gondolat, hogy csak futó kaland vagyok számára, bár kedves volt hozzám, gyengéd és odaadó.

Bölcseleti-misztikus próza – 46.

Három feladvány – Egy alkalommal a tanítvány azt kérdezte a mesterétől, végtelen-e az emberi képzelet. Ő ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy igen. – Korántsem – válaszolta a mester. – Akár mi magunk is kiötölhetünk olyasmit, amit elképzelni viszont nem tudunk.



Archívum

Hozzászólások

DISQUS