Ma reggel, mikor utamra
indultam, egy aprócska
rigó, feketerigó, öklömnyi
csupán, előttem állt a
járdán. Fényes fekete
tolla, pici gombszeme,
Idők mélyére süllyedt már a csaknem ötven
évvel ezelőtti történet, az a régi könyvtár,
ami nincs meg már, és az utcát is másképp
hívják. Hajdani munkatársam, Éva, akinek
emlékezetét a tegnapi emléknap hívta elő
Három éve lesz lassan, márciusban, hogy
elköltözött a fiam a kutyaunokákkal, de olykor
még ma is azon kapom magam, hogy kinézek
a szemétledobó ablakán,
Ha az embernek nincs lelki ereje reggel
hatkor felkelni, jól jön a háznál egy éhes
macska, aki ráutaló magatartással a
tudtomra adja, hogy ő márpedig éhes,
Ma hajnalban megint arra ébredtem,
hogy vérzik az orrom, vörös cseppek
gyűlnek a kezemben tartott fehér
papírzsebkendőn. Éreztem, ahogy
lassan csorog le a torkomon
Miközben csendben fő a gázon
a krumplifőzelékem, mivel éppen
ahhoz támadt kedvem, szégyenlősen
várakozik hozzá a pár virslim a
hűtőben.
Amikor ebben az életben utoljára
megengedtem magamnak, hogy
szerelmes legyek, csak a gyönyörű
lelkét láttam valakinek. Nem tudtam
semmit, még fotót sem láttam róla,
2001 nyarán, amikor elhagytak, pár hét
múltán szirénázó mentő vitt be a kórházba,
infarktus gyanúval. A jó doktor, aki többek
mellett megmentette az életemet
Mindketten szívműtét utáni rehabilitáción voltak Budakeszin a Korányi kardiológiai osztályán. Szobatársak lettek az ágyak elosztásának szeszélye jóvoltából, és a három hét alatt, amit ott töltöttek, egyfajta sorsközösségből fakadó barátság alakult ki köztük.
Pénteken még öt vidám hóember állt
sorfalat a szánkódombon, délcegen
őrködtek a világ rendje felett. De
mára jött az enyhülés, elolvadt minden,
az öt hóemberből nem maradt semmi sem.
Egész éjjel havas eső verte
az ablaktáblákat, monoton
zaja altatott el éjjel, de
reggelre hóra váltott, és
most bentről figyelem, mint
pillézik szerte.
Elnézném bármeddig, ahogy
esik a hó! A nagy fehérséget
csak pár percre törik meg a
színek: fél nyolckor a járdán
iskolába igyekvő gyerekek.
Néhány kutyát sétáltató ember,
Egy éjjelen, amikor a szívem már napok óta szúrt, szorított, a vérnyomásom pedig soha nem tapasztalt magasságokban járt, nyugtalanul aludtam. Sokáig ébren vergődtem, forgolódtam, nem titkolom, halálfélelmem volt, míg a szívem össze-vissza verdesett mellkasomban.
Amikor mélyen vagyok valamiért lelkileg, mindig történik velem valami, ami felemel, ami visszaadja a hitemet abban, hogy élni jó. Fájó ízületeim miatt lassú vánszorgássá vált a járásom, és az őszi idő még fel is erősítette a tüneteket, a fájdalmat.
Önmagam romjaiban élek,
tükörbe nézek és rám egy
megtört arc néz vissza,
a fájdalom hercege régi
önvalómat tőlem elrabolta.