Bányai Tamás
Szabadság a tajgán – 5.
Ez egy őrült! Nem hogy kerülné a bajt, inkább elébe megy. És még engem is cipel magával! A bilétakasszírozó a harmadik kocsiban kártyázott, s úgy tekintett a föléje tornyosuló Potyajegyre, ahogy erkölcsös szűzek szoktak a csókvadászokra. Tehette, ő volt a hatósági közeg, a szerelvény mindenható ura, akire még egy retúrjegy sem lehet engesztelő hatással. Pláne, ha még a kártyán is veszít.
Szabadság a tajgán – 4.
Hát akkor, irány a Jaroszlavszkij pályaudvar! – Kérek egy jegyet a tajgára – mondtam a pénztárnál sok rubelem biztos tudatában. – Cseljabinszkba? – kérdezte a faképű jegynök bizalmatlanul. – Csak semmi cselszövény! Nyíltan és egyenesen a tajgára. – Na! És ott hová? – Nem mindegy? Nem olyan nagy az a tajga.
Szabadság a tajgán – 3.
A szökéshez lett volna kanalam, csak használni nem tudtam. Hál’ istennek, nem is kellett, mert az őr rám nyitotta cellaajtót. Nahát! Hiszen ez Porkolabisev, a Sto eto utcából! Együtt cseperedtünk cseperből vederbe. Vederbe csak ő, nekem a kübli jutott. Mondom neki, Porkolábisev, te itt? Cerberusnya lettél, de azért régi barát. Vagy nem? Gyorsan körülnézett, aztán odasúgta…
Szabadság a tajgán – 2.
Kérem szépen, az úgy kezdődött, hogy éhes voltam. Nem igazán, de már jó néhány napja ettem volna valamit. Harapnivalót. Rágni, majszolni, zabálni, csámcsogni valót. Az én zsebemből viszont még a napraforgó is kifordult. Kívülre, napra forgott. Táplálékot kellett szereznem valahogy. Apám, a zenebolond muzsik mindig arra tanított, hogy ami a másé… szóval, ami a másé, az csak addig az övé, amíg el nem veszed tőle.
Szabadság a tajgán – 1. rész
Szigor Maximovics Vizslabíró lépett a cellába. Pillantása előbb a Rettegett Zsivánra esett, aztán a cella egyetlen hokedlijére. Közelebb húzta a hokedlit és – udvarias ember lévén – megkérdezte: – Szabad? – Még nem. Ha minden igaz, majd öt év múlva. – És addig én álljak?
Kémecském
Még a hatvanas években történt, hogy egyetlen éjszaka, pár perc leforgása alatt két orosz, pontosabban egy üzbég meg egy orosz kiskatona az életét vesztette a szovjet-magyar határ őrzése közben. A helyi pletyka szerint az esetnek a közeli faluban élő Maruszja volt a kiváltó oka. Állítólag a lány gyakran megosztotta ágyát a két fiatalemberrel.
Emlékszel még?
Napi rendszerességgel olvasom a Múlt-kor történelmi portált, s most éppen egy érdekes összeállításra bukkantam, ami a Foglalkozások, amelyek már nem léteznek címet viseli. Szerepel közöttük a bábuállító, amiről az alábbiakat írja a cikk szerzője: Mielőtt gépesítése megtörtént volna (1936, Gottfried Schmidt), a golyó által ledöntött bábuk visszahelyezése egy jó ideig emberi „erővel” történt.
Cudar világ – 2/2.
Eszter végül egy álmatlan éjszakát követő győzködés után belátta, ha valóban nem akar a mellén sárga csillaggal utcára menni, akkor nem tehet mást, mint elfogadja a javaslatot. Természetesen megszűntek a Mazura vendéglőben elköltött vacsorák, s Viktor a patikát is mind gyakrabban bízta segédje gondjaira. Előfordult, hogy napközben négyszer is hazaszaladt.
Kassák-díjat kapott Bányai Tamás / Cudar világ – 2/1
Bányai Tamás barátunk és szerzőtársunk részére a Budapest Főváros XIII. Kerületi Önkormányzat a KASSÁK LAJOS XIII. KERÜLETI IRODALMI DÍJ kitüntetést adományozta. Örülve a díjazásnak Bányai Tamás egy korábbi novelláját közöljük két részben.
Szokás hatalma
Olvasom, hogy – honfitársaim szerint – sok olyan dolog van külföldön, amit mi, magyarok, nehezen tudunk megszokni. Például a délutáni sziesztát Olaszországban, bár szerintem ez nem is lehet olyan rossz. Sőt, az ebéd utáni szunyókálás kimondottan egészséges. Állítólag. Kanadában a hideget meg a nagy távolságokat kifogásolják, teljesen feleslegesen, mert az észak-amerikai ország senki kedvéért nem fog zsugorodni.
In memoriam Kocsis József
Nem mondhatom, hogy jól ismertük egymást. Talán kétszer vagy háromszor találkoztunk a Hetedhéthatár Iparos-beli összejövetelein. Így tehát személyes emlékem kevés maradt róla. Közöttünk a kapcsolatot az jelentette, hogy olvastuk egymás írásait, s ez alapján állíthatom, mindketten tiszteltük a másikat.
A gázlámpás áldozata – 14. (befejező) rész
A költözködés nem tartott sokáig, minden holmijuk felfért a lovaskocsira, nem kellett kétszer fordulni. A házmester sem akadékoskodott, mert az öreg Csábel megfogadta a kocsis tanácsát, és előre kifizette a liftpénzt, tisztességesen felkerekítve az összeget, amitől a házmester barátságosabb lett, mint az összes régi lakóhoz együttvéve. Holott a liftet is csak kétszer használták, a legtöbb dolgot a lépcsőn kellett felhordani, lévén a lift négy személyre tervezett személyszállító alkotmány.
A gázlámpás áldozata – 13.
Csábel Jóska semmire sem ment az iskolában, hiába is igyekezett, nagyon akarván. Mert a szünetekben Csóró és Kaka eltűntek, mint lopott holmi az orgazda kezén. A nagyszünetben még arra is vállalkoztak, hogy a pedellusnak segítsenek összesöpörni a járdát. Sepregetés közben is lehet beszélni, ha már tanítás alatt nem, seprű még nem fogta be senkinek sem száját, hacsak nem a nyelével késztették hallgatásra, gondolta barátunk, s már loholt volna lefelé a lépcsőn, két szorgos kézzel többet biztosítani a pedellusnak, aki idősebb ember volt, nemigen tudta nélkülözni a felajánlott segítséget.
A gázlámpás áldozata 12.
De csőstől jön az áldás.
Másnap az idősebb Csábel lelkendezve állított haza, felkapta a meglepetéstől szörnyülködő fiát a hokedliről, magasba lendítette, de úgy ám, hogy a mennyezetről árván lecsüngő negyvenes égő még fél óra múlva is hitetelenkedve himbálózott a drót végén.
– Szobád lesz! – kurjantotta el magát az ember, majd visszahuppantva fiát a véznalábú hokedlire, táncra perdült asszonyával
A gázlámpás áldozata – 11.
Poldován Imre elégedetten telepedett íróasztala mellé. Különböző osztályokban öt történelem órát tartott Bursitch igazgató helyett, akit aznap valamiért beidéztek a tanfelügyelőségre. Elégedettsége érthető volt, mert legszívesebben Bursitch igazgatót helyettesítette, lévén a történelem olyan tantárgy, amelynek keretében legteljesebben kifejthette véleményét a világról, szigorúan a pártvonalat követve.
Partnereink
