Házad falán festett nyílás
Züllött világra, feslett flótás
Mégis belesett álcád mögé
Vak álmainak egy Látó mása
Vágyainak Áldomása festett
Boldogságot zord napjaidra
Magadhoz hívtál, Krisztusom,
és én szólni sem bírtam, hullt
a könnyem, s amíg én sírtam
világi bűneim egyre csak mostad,
s mik sötétek voltak, lassan elkoptak,
Minden arc: gitárhúr.
Ott szakad szájjá,
hol legszívből szól;
a gitártokban
térdel a Hold.
Gyorsan szaladnak az évek
kódolt remény minden kezdés
holnap fejthetetlen réteg
jel nincs csupán csalfa sejtés
kódolt remény minden kezdés
álmodni még tud a nyomor
amikor először találkoztunk
arról beszéltél
hogy a versírás elemi ösztön
első óránkon azt kérdezted tőlünk
mire jó a vers
Remegni kezdett a levegő
Baljós zajba zuhant a csend
Fejünkre estek a madárdalok
Betépett halak repkedtek
A sötéten suttogó égen
Hullámozni kezdtek a hegyek
Mert eközt is látom, szaporodnak
tovább a csupasz szavak, levegőtlen
szorul belénk, és ellenük a harag,
mert édes vízeinkre ős vérszívók
járnak, rájuk meg a régi békák,
Egykor sokan voltunk,
nyüzsögtünk vagy százan,
s azt hittük naivul,
maradunk e tálban.
Egykor sokan voltunk,
buliztunk, örültünk,
Évszakokat, fákat rabolt magának,
s lovagoltatja térdén a beszéd,
felnyihog, zabolátlan kanca,
üveghold érti csak, mi történt.
Pénteken még öt vidám hóember állt
sorfalat a szánkódombon, délcegen
őrködtek a világ rendje felett. De
mára jött az enyhülés, elolvadt minden,
az öt hóemberből nem maradt semmi sem.
a férfi
veled hajdan a Duna mosott össze
egy diák-ábrándos nyári délután
talán kissé gyáván óvatos-bután
csupán kézfogásig jutottunk őszre
Valami különös, bolond
Borzongó, ami a zeng
Köröttünk, sejtjeinkben
Sejtjük, mily mély seb
Libabőrös érzés, vérzés
Repülni lengő fellegekben
Mi tudjuk csak, karcsú nádak,
szélnek ellen, gyenge háttal,
s lábbal megállni milyen nehéz,
hiába fönt a csillagos ég estéli
imazsámoly bordűrös világa,