Verebi Éva | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Verebi Éva

Verebi Éva írásai: 22
Verebi Éva

Születünk

Mert az ember még képzeli, hogy nagy,
igazítja lépéseit hozzá,
s csalódik, aztán csal, és dühöng,

Életre megérve

Megbotlik velem a deres, szürke reggel,
kabátom alá kúszik a kék szín hideg,
borzongásom kuncogja a sárga blúzom,
s puha, lila kesztyűben a kezem pihen.

Cukrászdák, ölelések, templomtornyok

A vörös, hosszú hajú, harmincas éveiben járó nő a Kossuth utcai óvoda játszótere mellett sétált el. Keze, ahogy gyermekkorában is szokta, végigzongorázott a kerítés színesre mázolt vasrácsain. Átlagos, mégis kellemes külsején egy-egy fürkésző tekintet szívesen megpihent.

Emberben jártamban

Magunkról könnyűt írni nem tudok,
mert bennünk az a jó is oly nehéz,
a sorsunkba írt remény ösztönös,
és nem hagy pihenni e földtekén.

Maradok észrevétlen

Mind rest, ki csak hátul sunnyog,
és olcsó, düh perzselte szózatát,
hazug hangosan csak ott veri,
ahol bólintnak, bár fanyalgva óraszám.

A Holnapnak

Bánat fészkel a lélek bugyrában,
és bús hangján siratja baját,
amíg odakünn jár-kel az élet,
s tollászkodva kelleti magát.

Vályog versus vasbeton

Hitetlen vitázik mindenki mindennel,
hossza se vége az örökös pörnek,
megnyugvó pontot, a kalapácsütéssel
talán a hitvesi ágyban sem kötnek.

Védőszárnyak

Napkeleti csend honol a tájon,
őz szökell, a pillantás összeér,
levél megrezdül, zümmög az élet,
s elszalad vele az erdei fény.

Időradír

Vannak tájak, és vannak emberek, akik nem tűnnek el nyomtalanul az életünkből. Hozzánk nőnek, mint föl-fölszakadó heg, hiába próbálja eltüntetni az időkemény radír. Hiába lyukas a papír, mint múltunk tanúságai új lapot nyitnak életünk minden fejezetén. A jó gyorsabban szertefut.

Most már így

Belém költöztek a hétköznapi csodák,
rügyfakadástól lombhullásig szólnak,
s hosszúra nyújtóznak velem
a mézszínű órák, percek és a pillanatok.

Csak semmi pánik

Hallgat a múzsa, csendes a róna,
nem kápráztat szemet a csalóka délibáb,
hajamon az ökörnyál színtelent sző,
szikesen lustaság, baktat a vers, a láb.

Fénytörések

János apja a földet még aranykoronában számolta. Utolsó sejtjében is annak fölszántott illata tartotta az akaratot, túlélni, és megtartani valamennyit. Nem sok maradt az ősi birtokból, és a téeszek elvették annak is nagy részét. Belerokkant, meghasadt a szíve. Apjuk után három fia és legkisebb lánygyermeke osztozott a maradékon.

Visszatalálni

Ó, te romlatlan idill, gyermeki „Én”!
Kiben angyalszárnyú
májusfa szőhette még
szív zegzugában is a fényt,
s buzgó, gyöngy-piros vér
festette, fonta csokorba,

Jelek

Arckontúrok, szemek mögött,
harsogó csönd, fürkész az élet.
Ártatlan, tüzes, azúr és meleg barnák,
fedetlen s takarva napjaikat járják,

Őszi pillanatok

Meleg ősz-barnából szívemben csöndet fésül
narancsba fordulón a nap, örömre készül.
A szél túr hajamba ujjaid zenéjeként,



Archívum

Hirdetés