Verebi Éva | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Verebi Éva

Verebi Éva írásai: 10
Verebi Éva

Visszatalálni

Ó, te romlatlan idill, gyermeki „Én”!
Kiben angyalszárnyú
májusfa szőhette még
szív zegzugában is a fényt,
s buzgó, gyöngy-piros vér
festette, fonta csokorba,

Jelek

Arckontúrok, szemek mögött,
harsogó csönd, fürkész az élet.
Ártatlan, tüzes, azúr és meleg barnák,
fedetlen s takarva napjaikat járják,

Őszi pillanatok

Meleg ősz-barnából szívemben csöndet fésül
narancsba fordulón a nap, örömre készül.
A szél túr hajamba ujjaid zenéjeként,

Ózonlyukak

Míg érik a szó a számban,
érkezik-e már a gondolat,
vagy megérzek és gondolok,
s betűkké fon az alkonyat.

Elfogadva, eladva

És ők hirdetik, boldogok a szegények,
mert övék lesz majd a mennyeknek országa,
hogy annyit érünk minden, amennyit adunk,
Agnus Dei, Isten Bárányaként vakon,

Ami szóra bír

Karcsúvá váltam.
Formába öntött az időm,
mit nekem szánt
az érkező, kíváncsi vágy

Mindig egyedül

Nem nyitok én már be semmi más kapun,
törpe voltom nem fér be egyiken sem,
ne hívjatok hát, és ne is szóljatok,

Hangtalanul

Poroszkál a létezés ezer arca közül egy,
talán a mélyét járja, hogy onnan az útja
már csak fölfelé legyen.

Ahol a Lélek lakik / Balaton-felvidék

Szívem vásznán nyílt istenes, szép világban
póriast nyílik a tyúktaréj tavasszal,
borzol a Sásdi-rét, s lápok súgó szele,
lelkem most imákkal békél, és magammal.

Ennek is

„Egyszer talán majd mégis vége lesz”
aztán föláll az, aki még föl tud állni,
és jó lesz megint embernek lenni,
és kis ideig hinni, mily’ jók is vagyunk.



Archívum

Hirdetés