Verebi Éva | Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Verebi Éva

Verebi Éva írásai: 35
Verebi Éva

Szeretlek

Mint a szó repül szárnya nélkül,
követtem lassú léptekkel léptedet,
s benned ébredve ott haladtam,
hol még te vagyok, s nincsenek kételyek.

Fikciók, strófák

A Téridő, e Végtelen, rácsos abrosz
vágyakat gyújt, hűs fénye sebesre karcol,
érzéseknek gyöngyöt gurít, asztalt terít,
s rég kihunyt ragyogást volt csillagból hevít.

Értetlenség

Ha túl sok a kérdés és a kétség,
melyben elkopik a pillanat,
a lassú halál felőrli az érzést,
s íze, eszenciája örökre bent ragad.

Apám és a vihar

Napjaim csöndes percein süt át
apám szeméből a tengerkék csepp,
testéről a hóba mártott lepel,

Tündérmajor

Samó Zoliék Tündérmajorban laktak, félórányi járásra tőlünk, a kisvárostól, ahova nagyapámékat 1956 után költöztették. A neve a mesék birodalmát idézte a gyerekekben, de a felnőttek csak ritkán emlegették. Inkább csak tanyának nevezték. A háború mély sebeket hagyott a városon.

A Világ Gondolata

E Gondolat
már járt itt korábban.
Tüzek és zűrzavar
hátán lovagolt,
s míg megkerülte értem
e végtelen világot,

Nap mint nap

Gyertyám fénylik, az imádság suttog,
ezer felé száll féltő gondolat,
édes Jézusom tehozzád szólok
e csillagfényes estén.

Mély csend ül bennem.

Hó szitál békét tisztuló tájra,
illatot hoz, mintha anyám sütne,
s apám jeges idődiót törne,
a jégvirágos távol.

Isten arca

Csöndes rohanással
átnyargalt rajtam az idő,
sóhajtól rezdült egy falevél,
harang kondult
a faluszéli templomházban

Futó gondolatok

Száll, súg a szél, a jövő öltözik,
fényre nyílik a jeles levelekben,
kifutott hajóknak vitorlavásznán
siet, s kikötők egén megpihenhet.

Őszi fák

Fürtös a termet és zsenge, rugalmas,
alig zöldült, bolondos, friss jegenye,
karja még integet törékeny, karcsún,
s a halkult zongorán az ujja piheg.

Múlik csendben

Halottaim között hányan is vagytok,
kikért szívem szakadhatott volna?
Anyám, apám, ha nem volt, rég volt,
már nem ér utol bennük a fájdalom

Virtuóz variációk Istenre és Emberre

Valahol, mindentől távol
még végtelen csend volt.
Lent dúlt és harcolt,
pusztított a fémszerű lét,

Születünk

Mert az ember még képzeli, hogy nagy,
igazítja lépéseit hozzá,
s csalódik, aztán csal, és dühöng,

Életre megérve

Megbotlik velem a deres, szürke reggel,
kabátom alá kúszik a kék szín hideg,
borzongásom kuncogja a sárga blúzom,
s puha, lila kesztyűben a kezem pihen.



Archívum

Hirdetés