Ima
Csíksomlyó. Kegytemplom. A keleti nap betűz az ablakon. Glóriát tesz a szentek fejére. A hívők sorban állnak a Mária-szobor felé. Mindenki magában imádkozik. Magam is. „Hiszek egy Istenben..” kezdek bele a Hiszekegybe, és folytatom. Odaérek az „Isten legjobb fiába, a mi igaz tanítómesterünkbe” Közben várok.
A kormány mai döntése szerint 27 év óta először telik el úgy nyár, hogy nem lesz Sziget Fesztivál, mint ahogy a Sziget Szervezőiroda nagy hazai fesztiváljai, a Telekom VOLT Fesztivál és a Balaton Sound is elmaradnak.
Jarek Kubicki lengyel művész alkotásain ismert műalkotásokat helyez új környezetbe, ablakok mögé, fokozva a drámai hatást. Az alkotások a karantén idejére jellemző elszigeteltségről szólnak, a művész a képekkel azt szerette volna sugalmazni, hogy a képek szemlélői nincsenek egyedül az érzéseikkel.
Amint az első hangot megformálta Isten,
fizikai valóját – mint csontra húst – ráöntötte az Anyag.
Dalos madár hangszálain szállt immár a Csoda.
Apám szíves közlése szerint éppen azokban a napokban fogantam, amikor svájci otthonában meghalt Charlie Chaplin: 1977 karácsonyán. Anyám szerint viszont ő akkor már réges-rég terhes volt velem, és ha figyelembe vesszük, mikor születtem, egy kis matekkal arra a következtetésre juthatunk, hogy anyámnak van igaza.
Talán egyetlen játékunk sem volt, amit annyira komolyan vettünk volna, mint a katonásdi. Ehhez nagyszerű, természetes helyszínünk adódott Csetényben: az Anglia. Hegyes-völgyes terepe, fás-bokros részei kiváló búvóhelyül szolgáltak. A megmaradt második világháborús lövészárkokról nem is beszélve, amelyek történelmi hitelességet adtak játékunk hátteréhez.
Anyám egyedül áll az ablakban,
az egész háztömbben, senki más
nem tapsol – mondaná a fiam, mert
ő nem hisz az ilyen dolgokban,
Leendő olvasóimnak!
Ez év márciusára készült el a tízedik verseskötetem. A könyvbe a 2014–2019 közt született verseim közül a leginkább kedveseket gyűjtöttem össze. Tartalomban és versformában igyekeztem változatosságra törekedni.
nem festettem meg
a buszon mellém szegődő bolondot,
a hosszú meséiből felszálló igazat;
a hála különös fényét vibrálni
tekintetében, amiért végighallgatom
Kissé brutális búcsú. Egyik keményebb a másiknál. Ezt az utolsó mondatot például máig is sajnálom. Mindezek ellenére nem éltem törvény adta jogommal, mely szerint követelem, nyújtson anyagi segítséget Romániában élő gyermekem. Pedig csak annyiba került volna, hogy elbaktassak a megyei törvényszékre, és beadjam ehhez kapcsolódó kérvényem.
Vendégségben voltunk Túri Sándoréknál. Éppen ott volt még Kovács Józsi szomszéd, aki valahogy végről távoli rokon, meg én, Kovács Imre. Mindhárman korban már túl voltunk a félszázadon.
Hol volt, hol nem volt, talán az üveghegyeken is túl – már ahogy a mesékben írják –, a nagy kerek erdőben élt egy nyúl. Mit egy, talán több száz, vagy ezer tapsifüles népesítette be az erdőt, viháncoltak önfeledten a kövér tarlón Isten gyönyörűségére. Történt egyszer, hogy megunván a monoton mindennapokat, az egyik tapsifüles – nevezzük Dezsőnek –, talán csak úgy kalandvágyból hátat fordított az örökös intrikáknak.