Bányai Tamás
A nagy fogás – 4.
Prokujbisev csak akkor nézett fel íróasztala fölül, amikor Koronkov már az irodájában állt és mögötte becsukódott az ajtó. Üdvözlet helyett alaposan végigmérte az asztalával szemben némán álldogáló férfit. Alig észrevehetően ingatni kezdte fejét, mint aki saját szemének is nehezen akar hinni.
A nagy fogás – 3.
A vízhordó asszonyok beléptek a kőházba, és tanácstalanul álltak meg az előtérben. Németül egyikük sem beszélt, oroszul – félénken ugyan – odaszóltak két katonának is, de mind a kettő elsietett mellettük, anélkül, hogy szavaikat figyelembe vették volna.
A nagy fogás – 2.
Prokujbisev fel alá járkált irodájában, s egyre sűrűbben pillantott a bejárati ajtó fölé függesztett faliórára. A zárt ajtó mögött, egymaga tartózkodván az irodában, nem érezte szükségét nyugtalansága leplezésének. Korábban, a késő esti órák ellenére, egyre másra jöttek a hírhozók s tették le jelentéseiket asztalára. A frontról érkező írásos beszámolók elkeserítették, sorra el is tolta maga elől mindegyiket hatalmas íróasztalának sarkára.
A nagy fogás – 1.
Ez egy olyan történet, amelynek minden szereplője a sírig hallgatott róla. S amelynek mottója lehetne: semmi sem változik, csak az emberek cserélődnek. – Oldalkocsis motorkerékpár verte fel az út porát. Nyomában egy fekete Packard gépkocsi, amelyet két másik oldalkocsis motorkerékpár követett. A furcsa konvoj a kőház előtt állt meg, s a motorkerékpárokról katonák ugráltak le.
Szabadság a tajgán – 16.
Úgy képzeltem, egy nagydarab és bivalyerős ember elé állít minket, akiről majd messziről látszik, hogy több matrózlázadás főszereplője volt, s éppen ezért csömört kapott mindenféle engedetlenségtől, amit itt, a környezetében sem tűr meg. Ehelyett egy vézna, szemüveges és meglehetősen alacsony férfi színe elé kerültünk, aki látható gyanakvással tekintett ránk.
Szabadság a tajgán – 15.
Mivel ez az egész rabtalanítás pofonegyszerű dolognak látszott, nem is volt semmi elképzelésem, azon kívül, hogy összecsődítem a láger lakóit a főépület elé, s közlöm velük, e perctől fogva szabad emberek, mehet mindenki isten hírével, ki merre lát. Egyedül attól tartottam, a rabok majd a nyakamba borulnak határtalan nagy örömükben, és sok hálálkodó fogoly bizony képes agyontiporni egy embert.
Szabadság a tajgán – 14.
A napot vendéglátóink faggatásával kezdtem. Mégiscsak itt élnek már, ki tudja mióta, számtalan alkalmuk volt becserkészni a környéket, többet tudhatnak a lágerről, mint én, aki mindössze egy őrrel találkoztam, és az sem akar látni soha többé. Mekkora egy ilyen tábor, és hányan lehetnek benne?
Szabadság a tajgán – 13.
A másik meglepetés a kalyibánál ért. – Merre járt? – förmedt rám Grigorij (vagy Leonyid?), ahogy visszaértem lakhelyünkhöz. – A csapás után balra tértem. Láttam rajta, hogy elfehéredik, mint hóhullát követően a zöld mező. – Arra láger van – nyögte ki. Potyajegynek felcsillant a szeme. – Csak láger? – kérdezte. – Pilzeni nincs? – Semmi nincs ott a rabokon kívül. És maguknak ott semmi keresnivalójuk.
Szabadság a tajgán – 12.
– Aztán mihez akarnak fogni? – kérdezte Leonyid (vagy Grigorij?), amikor harmadik napja már – vodka nélkül – tétlen-szomjan tébláboltunk a vityilló körül. – Amihez ragadunk – feleltem magabiztosan, s valóban nem volt semmi elképzelésem a jövőt illetően. A távolságok is megriasztottak, bár Moszkvában sokat gyalogoltam, néha még két-három háztömbnyit is, de ott bármikor felszállhattam egy trolira vagy metróra.
Szabadság a tajgán – 11.
Reggel tehát kiléptem a kalyibából, s kis híján odafagytam a küszöb elé őrszemnek. Lehet, hogy hidegbajos vagyok, nem szégyellem bevallani. Pofázmányom is hidegtől pirult, nem a szégyentől. Vissza is fordultam rögvest a kalyiba fészekmelegébe. Két házigazdánk éppen indulóban volt. Meglehetős mogorván mentek el mellettem, puskával a vállukon.
Szabadság a tajgán – 10.
Rendszeres látogatói voltunk az Arbat meg a Szmolenszkaja üzleteinek, többnyire persze éjszaka, hogy az eladóknak ne kelljen miattunk is dolgozni. A házmestert is elláttuk minden jóval, ő meg ennek fejében igazolta, hogy a pincét nem komisz kölykök, hanem a Komiszomol vette birtokba. Így aztán zavartalanul élhettük világunkat, egészen addig, míg a szerelem közbe nem szólt.
Szabadság a tajgán – 9.
A fővárost akkor már nem fenyegette veszély, a nép viszont még mindig éhezett. Akkoriban még mindent jegyre adtak, én meg kitaláltam, hogy a jegyeket is adják jegyre. Sorszámjegyre ugyanis, a rend érdekében, hogy ne legyen fejveszett tülekedés a jegyosztó irodák előtt. Így hát sorszámokat osztogattam, s minél kisebb volt a szám, annál jobban hálálkodtak érte.
Szabadság a tajgán – 8.
Rigolyev vagyok, ismerőseimnek csak Zár Atyuska, és jogos jussomat hajszolom szüntelen. Azt, ami engem illet, mint családom örökös tagját, őseim tulajdonának örökösét. Azt a jussot, ami illetékbélyeg nélkül került illetéktelen kezekbe. Előbb a cár száműzte nagyapámat Szibériába, vagyonelkobzásból kifolyólag, mivel áldott jó nagyapámnak csak a lelke volt nemes, származása nem. Polgár volt ő, nem cári udvarba bejáró bojár.
Szabadság a tajgán – 7.
Amikor a mozdony végre elhúzta magával a vagonok gyertyaláng fényeit, úgy borult ránk az éjszaka, mint egy kredenc tetejéről levert nagy bödön sűrű szilvalekvár. Ez a sötétség Potyajegy önbizalmát is maga alá gyűrte. Csak hümmögött, amikor Szásenyka megkérdezte tőle: – És most hova, merre? – Csak egy felé vezethet az utunk – feleltem Potyajegy helyett –, abba az irányba, amerre elindulunk.
Szabadság a tajgán – 6.
Felálltunk, hogy elinduljunk a szerelvény utolsó kocsija felé. Négy üléssel arrébb egy bőrkabátos alak is felállt, és jött utánunk. Megböktem Potyajegyet. – Ez is velünk van? Potyajegy megfordult, szembenézett a bőrkabátossal, aki nyomban meg is torpant. – Nincs velünk. És aki nincs velünk, az ellenünk van.
Partnereink
