Verebi Éva, Author at Hetedhéthatár
Szerzői archívum

Verebi Éva

Verebi Éva írásai: 116
Verebi Éva

Mit tud a Remény?

Hóhullás jó. Benne a csönd, és a nagy hallgatás.
Végvillanás után jön csak a látó vakhatás,
s a végessé zsugorodott, addig hitt végtelen,
robbanni kész halmazában feszül új életet.

Aludni szeretnék

Mostanában többször
vágyom már a csendet.
Beburkolódzom zöld rét
alkony paplanjába,
lassan engedem be
múltérzetek
tiszavirág csokrát,

Gyakran

percegő színek hangok
sóhajok simult szép idő
búj’ szívem forró melegén
át fölreszketni ritmust
kéknefelejcs tavasz sóhajt
kerekded érzést sodor

mint lenne jó

nincs és régen sem volt s ezután sem lehet
szárnya szegett embernél több és színesebb
romlottan ragadozó szép szegény legény
reszkető remény fáradt álmot taposó

Lelkes Miklós, szerzőtársunkra emlékezve – II.

Kedves Miklós!  Érdekes, izgalmas, és legfőképpen misztikus a lélek fogalma, léte, szerepe az ember életében, ez vitathatatlan. Ki is fog rajtunk a megfejtése, megismerése évezredek óta, bármit is írtak eddig róla. Bár volt alkalmam e témában sokat kutakodni.

Lelkes Miklós szerzőtársunkra emlékezve – I.

Amikor, csekély számú, elsősorban társadalomkritikai és a hit kérdését boncolgató témákat érintő verseimmel kimerészkedtem a nyilvánosság elé, botorkáltam az ismeretlenben, és keresni kezdtem a kapaszkodókat a „helyet”, a személyeket, akik írásaikkal, valamiért mélyebben megérintenek, mint más, akikben egy kicsit magamra ismerek.

A Világ nem jobbul (Lelkes Miklósnak)

A világ nem jobbul, soha semmit.
Csak tér kell, s talán rájövünk,
idő Istenünk diófát ültet,
s égi ágakra mi csak ránövünk.
A világ, ma olyan, mint régen volt.
Szív, értelem nehezen viseli,

A rend, nélkülünk

Maró, epés íz, keser a számban,
lopnak a napok aprókat, százat,
bokrok alatt hold nélkül hál az álmom,
csillagzatom képe is bíborban zárolt,
– s nárcisz illatától bódulnak a kertek.

Az első és utolsó helyért

Fesztiválunk margójára
A könny elsírta magát vacogva a szélben.
Nem ezt várta, így nem zuhant még a mélybe.
Fojtogató füst tapadt idegtépőn a torokra,
tanyát ütött görnyedt lelkek savanyú szagán,

Orate pro eis

Bú és öröm, már összetört szavak,
még beléptek hozzánk akaratlan,
és a megbillent csönd beléremeg,
ahogy a zord robaj ölébe ejt.
S kihajolva a rügytelen égre,
a füstös szemek üresek, félnek,

Egyszer

Eljöttem tőled, magányt játszani,
alig hajtásomban próbáltam látszani,
tört fehér éjszakán, lehajtott fejjel,
kopott küszöbünket némán átléptem,

A Holnapnak

Bánat fészkel a lélek bugyrában,
és bús hangján siratja baját,
míg odakünn jár-kel már az élet,
s tollászkodva kelleti magát.
Ó, te komisz, betyár idő, nézz rám!
Szeretsz-e még játszani velem?

Tavaszi etűd

Est bordűrre pihent a Nap,
aki reggel rózsás, arany,
kalandos éj álmokat kért,
megizzaszt, átmosdat még
mellkasomra simult tavasz,
kék ibolyák kerti násza,

Líra, esőben

Léha, csapongó, habkönnyű líra,
ezerszer megcsal érzéki, cifra
sála puhasága, s rám szitálja
ifjú, szeszélyes szelek illatát.

Narancssárga, vörös és zöld, kékkel

Nyarat idéző fülledt meleg volt a tavaszi városban. Dél felől érkező szelek hozták, a levegőben némi sivatagi homokkal. A posta frissen festett épületét még állványok védték. Az utca végén, a facölöpök szegélyezte, jázminnal és csillagvirággal tele ültetett, kör alakú terénél Hanna egy pillanatra megállt.



Archívum

Hozzászólások

DISQUS