Verebi Éva
Békétlenül
Oly békés ott a táj,
áldásos illat,
smaragd legelő
lankás hegyoldalban,
nyugodt gondolat,
mint kósza bárányok,
Őszi metszés
Nem tud a lélek belenyugodni,
útjába hajolnak síró sóhajok,
rárakják terheik, tört faágaik,
ne vidd, még kérlek évek gyűrűit,
mi még tavaszt, rügyet remélt volna,
beérni lédús, piros gyümölcsben,
Tudod…
Megütöttél, így kezdődött.
Szívhang sírt föl benn, a csendben,
lelkemben hát stigmák nyoma,
s az élet szólt: nem engedem.
Aztán korán megperzseltél.
Öreget öleltem, holtat,
Az ismeretlen
Mintha fölkelnék, mintha járnék,
mintha szeretnék, aztán mintha fáznék,
mintha félnék, és mintha kérnék,
valamit ott, a régi téren, azon a padon.
Aztán elsétálok, egyedül, mintha halnék,
mintha semmi nem maradna meg,
Szeretem nézni
Szeretem nézni, ahogy szöszöl az út,
s belekarol a jegenyék derekába,
ahogy átengedi a napkorongot,
és fejét hajtja a föld porába.
Szeretem, ahogy az ég suhan velünk,
és a madarak röpte surrog fölöttem
Mégis
Ha tegnap kezdődött volna újra,
ma is csak itt állnék, ugyanúgy,
reszketve hajolnék a rosszra jóért,
s pazarolnám magam a valódi szóért.
Nem hazudnék el egyetlen csonka képet
festékes ujjaim nyarat varázsló színein
Ég-föld között
Gyötrődik egy érzés, ős sejtemig hatol,
nincs már bennem egy se helyén való atom,
mi ne hasadna szét kavargó részekre,
össze-vissza pólusok zavart képében,
menekül.
Dicsértessék az élet
Mi, mind, lehettünk volna akárkik,
hisz Isten szava örök s baráti,
de pecsételve küldi a sorsunk,
apák és anyák őseit hordjuk.
Látod, ellene bárhogy törekszel,
ember szögel embert a keresztre,
Mintha már
Mikor elalszik kint a lámpasor,
s a pirkadatban pislákolnak a hajnali
abalakok, és ásít a paplannal kicsiny lakója,
kezében ott szorong apró kis manója
az időnek és megbillent mutatója rám
figyel
Föloldódás
Ó! Te Pillanat, velem maradtál.
Váratlan értél, magadhoz hívtál,
s érzem, szeretsz, úgy, miként
vagyok, és amiként lehet, elűzve
a gondom, mikor a bánat kikezd,
mintha én lennék az egyedüli
Visszatérő motívumok
Hajnali négy óra. A vastag hótakaró mozdulatlanná szögezi az út menti fákat, s két oldalt, még minden ablak sötéten ásít a házfalakon. Személyre szabott álmok nyomasztják őket, s a kihűlt kályhák nem szárítják föl sem a könnyeket, sem a didergő izzadságfoltokat.
Tájidegen állapot
Ha majd az ércet ontó hegyek
elfogynak mind, és az összes
fegyver elkopik lassan a harci
vágyban, és a Föld már kihalt
lesz, mint Atacama sivataga,
s lyukak bújnak csak alatta,
Szöges drótok között
Belém kócol egy régi hang,
s élesztget a derengő világra.
A hajnal még ott remeg
a szemhéjamon, űzött álmok
menekülnek ólomsúlyuk alatt,
A kívülálló (Húsvéti gondolatok)
Ma kívül maradtam az estén,
őr helyett állok, nézem a tekinteteket,
mi a jel, mit észre nem vesznek,
s róla a figyelmet elverték.
Ma kívül maradtam az éjjen,
őr helyett őrzöm, és vigyázom az álmokat,
Van és nincs
Születni könnyű, meghalni nehéz.
A képzelet opál tükörén át
Szirupos a hajnal, főnix a vágy,
Söpri a romlás percegő neszét.
Lyukas világ, rostált emlékezet.
Mindenséget érintünk darabig,
Partnereink
