Kocsis József
„Hiányzol, Apa…” (15.)
(„AZ ÉN ANYÁM NEM HORDOTT BUBIFRIZURÁT…”) Az anya a régi családi albumot lapozgatta. Szívesebben nézegette a múlt emlékeit, a jelen dolgaival nem foglalkozott, tudta, elvégzik rendben azok, akikre ez rábízatott és erejük is van hozzá, neki elég, ha csak elmondják a napi történéseket, hogy tudjon mindenről, mintha még mindig cselekvő részese volna a körülöttük folyó életnek.
„Hiányzol, Apa…” (14.)
(AZ APA ÁRNYÉKA…)
– Egy kis vacsora előtti kóstoló – riadt föl Júlia hangjára („elbóbiskoltam volna?”), és örömmel fedezte fel a meglepetést: előtte egy kistányéron porcukorral meghintett palacsinta gőzölgött.
– Ennek nem tudok ellenállni – ragadta nyakon a hengeresen összecsavart palacsintát, félretolva a villát, lecsüngő végéről egy kibuggyant csöpp lehullott, a tányérkára éppen, de ez csak a szerencséjén múlott.
Egy s más
Márciusban emlékezhetett volna a szakma Gáspár László születésének 75. évfordulójára. Országos volt a csend, a kiváló tudós-pedagógusról csak néhány hozzá közel álló magánember emlékezett meg. Harmincnégy évvel ezelőtt a Dunántúli Naplóban írtam róla, párhuzamot vonva a szentlőrinci és (az előzménynek tekinthető) karasemlyéki kísérlete között.
Petrikás Árpádról, emlékező szeretettel
Utolsó találkozásaink valamiképpen a temetőkhöz kötődtek.
Debreceni programjaink mindig zsúfolva voltak szakmai eseményekkel, zseniális szervező készsége nem engedett üresjáratot, igaz, a jól előkészített baráti beszélgetések és közös kirándulások azonban mindig kellemesen oldották a szakmai programok sűrűségét, nem volt hát hiányérzetünk.
Legutóbbi debreceni magánlátogatásunk aztán végre alkalmat teremtett arra is, hogy megnézzük együtt a debreceni köztemető szép épületeit, vezetésével felfedezhessük a sírkert néhány nevezetességét, beszélgethessünk a temetőpark hatalmas fákkal szegett sétányain.
Az idő zökkent csak talán (Fiam emlékezetére, halottak napján)
Belém égett az a telefoncsengetés, tíz éve hallom szakadatlan.
A telefonig félálomban botorkáltam, elfúló sírásra ébredezek, éjszaka van, telefonkagylóval a fülemen állok, s a töredék hangokból csak annyit értek meg: nagy bajban van a fiam, rohammentő vitte kórházba.
– Él?
„Hiányzol, Apa…” (13.)
(MIÉRT NEM BESZÉLSZ SOSEM A GYEREKEIDRŐL?) Teljes szélcsend ölelte körül a házat, a lugas levelei moccanatlanul gubbasztottak a szürkületben; egyszerre néhány levélke egy vékonyabb vessző csúcsán megrebbent, élénk integetésbe fogott, aztán mintha maguk is furcsállották volna viháncoló kedvüket, belesimultak engedelmesen a lombok súlyos mozdulatlanságába.
Őszidőben
1. Nővérem keze alól színek fakadnak, ecsettel mozduló ujjai közül előbomlik az ősz: faleveleken citromsárga villan, sápadt okkerek sodródnak, izzó narancsvörösek ölelkeznek sárba rántó barnákkal; sávokban szivárog az erezetek mentén a kármin pirosa, s az elmaradhatatlan lilák szétterjednek mindenütt, letompítva az élénkebb színeket, ősziesen. És szertegurulnak a rajzpapíron a sündisznó-burkok hasadékán kipréselődött, bőrszerű, bársonyos fénnyel felragyogó vadgesztenyék; tenyérként tartják némelyiket a gyengéd levelek…
„Hiányzol, Apa…” (12)
(MEGMUTASSAM A TEMPLOMUNKAT?) A nappali falán, az üvegezett családi képek alatt rajzszögekkel fölerősítve volt egy szigetről készült térkép, megjelölve rajta Marcoék háza, és innen pontosan tájékozódni lehetett, mi merre van, milyen irányban, mekkora távolságra, és milyen utakon érhetők el ezek a pontok.
A szegénység árnyékában
Fájdalmas iskolai emlék jut az eszembe: a fájdalom máig ható, csillagszórós, letaglózó.
A padsorok közt rohangászva Kövesi Bélával futottunk össze, leszegett fejjel, telibe. Fél évszázad múltán hallom, hogy orvos lett belőle, ma már nyugdíjas. Közös ismerősünkkel üzenem: máig emlékszem, milyen keményfejű gyerek volt, azt a homlokreccsentő ütközést nem tudom elfelejteni.
„Hiányzol, Apa…” (11.)
(A HAZUG KUTYA…) – Marcell!
A kutyával játszottak. A férfi kavicsokat keresett, megmutatta a kutyának, megszagoltatta vele sorra mindegyiket, és messzire hajította egyenként. Marcell megiramodott a dobás irányába, szemmel tartotta a levegőben a röppálya ívét, rávetette magát a fel-felpattanó kőre, és diadallal hozta vissza. Szomjazta az elismerő szavakat, szárnyakat kapott a dicséretektől, fáradhatatlanul rohangászott, produkálta magát.
Ismerős szegénység
Volt nekünk szegénységi bizonyítványunk a háború után. Pecsétes papír arról, hogy kereső foglalkozású felnőttet nélkülöző, három gyerekes családban élő hadiárvák vagyunk, és ez valamiféle kedvezményekkel járt, téli tüzelőakciók, élelmiszer-segélyek, iskoláztatási támogatások talán, pontosan nem emlékszem, nem kellett nekünk arról tudnunk, anyánk honnan varázsolja elő mindazt, ami a megélhetésünkhöz kellett.
„Hiányzol, Apa…” (10.)
(VIZSGÁLÓASZTAL VAGY VÁDLOTTAK PADJA?) A házban még nagy csönd volt, ő ébredhetett elsőként, a nyitott teraszon. Összehajtogatta a hálózsákját, leült a zsámolyra, onnan nézte a szigetet körbeölelő tengert, a partvonal rajzolatát, a növények nyújtózkodását a kép előterében. Szikrázott a reggel, ellenfény vakította, mintha hátulnézetből látná a világot.
Társbérlőink a kertben
A hegyi kert kezdő birtokosa legnagyobbat talán a madarakban csalódhat. Közel az erdő, ontja majd az ingyenmunkások seregét, vélhetik a hajdani iskoláskönyvek máig hiszékeny olvasói: telve a kert madarakkal, telve önkéntes gyorshadtesttel a hernyók, lárvák, pondrók elleni harcban mellénk szegődő ingyen-erőkkel.
Száz éves lehetne
Ma volna száz éves az idős hölgy, anyám testvére. Szerettük volna, hogy megérje ezt a napot. Nagy ünnepséget csapunk majd akkor, mondtuk. Számított rá, csak az miatt aggódott, hogy közben mi is korosodunk erősen, és addigra nem lesz körülötte senki, akik miatt szeretett volna száz éves lenni. Mert amúgy már nem sok öröme lenne benne, mondta.
A családi együttlétek harsány nevetéseire gondolok, tréfálkozó pengevillanásainkra, fürge riposztjaira.
Hiányzol, Apa (9.)
(A CSÓNAK) Esteledett.
A kabócák kóruséneke egyszerre abbamaradt, mintha karmester intésére történt volna, csak egy-egy figyelmetlen énekes szólózott egy kis ideig, aztán röstelkedve abbahagyták ők is.
– Jössz csónakázni?
Ezt Júlia kérdezte, és József kitűnő ötletnek találta.
– Hozzam a gitárt?
Ezt meg Júlia tartotta jó gondolatnak.
Partnereink
