Kocsis József
„Hiányzol, Apa…” (8.)
(AZ EMBER MINDIG ÁLMODIK) Azt, hogy naplót fog írni, és naponta följegyzi mindazt, ami ezentúl történik vele, már otthon elhatározta. A halogatásra való hajlandósága folytán előbb csak az első bejegyzés időpontját tolta arrébb és arrébb, aztán megkönnyebbülten állapította meg: nem benne van a hiba, a sziget teljesen alkalmatlan a naplóírásra… Először is – ez hamar kiderült – jelentéktelen semmiségek történnek csak vele.
„Hiányzol, Apa…” (7.)
(A ZSÁMOLY) A sziget, amely gyerekkorától ott élt a képzeletében, valóságosan is létezik, úgy gondolta mindig, messze valahol, mégis elérhető távolságban. Azt sohasem gondolta végig, hogyan juthat el oda, ha majd eljön az ideje, de tudta, ráismerne azonnal, tudná, hogy ott van, megérkezett. Feküdne csak csukott szemmel a homokos parton, arccal a szárazföld felé, és arra ébredne, hogy a talpát víznyelvek nyaldossák, egy-egy hosszabb hullámnyaláb a hasa alá is beszivárogna, körbefolyná a testét…
Emberkereső
Világos nappalt álmodtam magamnak az éjszaka. Nemcsak az erős fényben felhevült tárgyak világítottak meleg fénnyel, hanem a levegő is sziporkázó fénytörmelékkel volt telehintve. Annyira valóságosan áradó volt a fények sugárzása, hogy eszembe sem juthatott, hogy éjszaka van valójában, és én csak álmodom az egészet. Fölébredéskor furcsállottam inkább a hajnali szürkületet, hogy hová lett az előbbi ragyogás, mert minden másban a folytatódás érzése volt a meghatározó.
„Hiányzol, Apa…” (6.)
(TITKOK NYOMÁBAN) A várfalakkal körbevett régi városrész felé indultak. Az egykori várárok felvonóhídjának helyén fölépült díszlépcsőn a szárazföldi kapuhoz értek, innen ráláttak a lépcső tövében elhelyezkedő piacra.
Születésnap virággal, kerékpárral
Az én kedvesemet a születésnapján köszöntik a virágai. Meg nem mondom, hányadikon, úgysem hinné el senki. Egyébként is születésnapot és kort emlegetni nők esetében durva illetlenség, hiszen elkerülhetetlen az utalás valamiféle nagyságrendre, pedig már az is botrányos, hogy eggyel több a tavalyinál, a tavalyiról nem is beszélve.
„Hiányzol, Apa…” (5.)
(IDEGENVEZETŐ SÉTA A SZIGETEN) A sátorba beszorult a meleg. A hőségtől nem jött álom a szemére, pedig alaposan elfáradt. Szeretett volna gyorsan elaludni, hogy hamar reggel legyen. Hálózsákját a sátor elé fektette, elhatározta, hogy kint alszik a szabadban. Számolnia nem kellett az elalváshoz: a szívverését hallgatta.
„Hiányzol, Apa…” (4.)
(JÁROK A TARKASÁGBAN) A tervezett városnézésből semmi nem lett, a délelőtt elillant, a hőség elbágyasztotta, nem érzett kedvet ahhoz, hogy a felforrósodott épületek között verejtékezve bóklásszon. Úszott egyet a kemping alatti partszakasz egyik öblében, egy sziklára terítette a fürdőköpenyét, megszárítkozott. Csendes volt ez a partrész, tagoltságával aprócska magántengerek sokaságát kínálta.
„Hiányzol, Apa…” (3.)
(HOGY JÚLIÁRA TALÁLA) Késő este lett, mire leverte sátrának cövekjeit. Lesétált még a közeli mólóig, bejárta egész hosszában, de a tengerből már alig látott valamit, csak érezte a közelségét, a sós víz illatát; a mozdulatlan víztömeg meglapult a mélyben, a köveken szétomló habok halk mocorgása hallatszott a sötétből.
Anyák napjára
Harminchat éve már, hogy az anyák napja számomra az emlékezés napja lett, azóta őrzöm magamban azt a képet anyám arcáról, ahogy viaszos sápadtsága kivilágított a kórházi környezet fehérségéből is; könnyben ázó szemekkel, két karja kitárt keresztként, kényszerű mozdulatlansággal feküdt a takarón, bekötve mindkettőbe az infúzió…
„Hiányzol, Apa…” (2.)
(AZ UTAZÁS) Kicsit talán elszundíthatott – erre gondolt később, magyarázatot keresvén különös bódultságára –, amikor mintha szólította volna valaki, hogy itt az autó, indulni kell. Nem kapcsolt azonnal, rendeznie kellett a gondolatait, hol is van most, miről van szó, miféle autó érkezett meg. Amikor az összepakolt hátizsákra esett a pillantása, és meglátta a hozzá támasztott, vászon tokba bújtatott gitárt is, kitisztult a kép…
„Hiányzol, Apa…” (1.)
Fiam 2002. július 9-én éjszaka váratlanul meghalt.
Mintha megérezte volna: néhány héttel korábban különös ajándékkal lepett meg, búcsúzóul, gondolom utólag, de akkor is erre gondoltam, amikor átnyújtotta, és tudtam, ezt gondolja ő is. Olajfestmény volt ez az ajándék, a Havi-hegyi kápolna képe, arany keretben.
A kisfiú
Van ez a kisfiú. Vagy nincs. Néha mintha volna, fölbukkan, ráismerek, aztán elbizonytalanodom: semmi közöm hozzá, idegen, máskor meg akár össze is téveszthető velem. Mintha előttem állna, annyira valóságos, aztán ráébredek: belülről vetítődik szemem látómezejére. Játszik velem. Megbújik az idő rései közt, aztán előtoppan váratlanul. A helyszínről tudom, hány éves lehet éppen.
Gáspár Lászlóra emlékezve
Ma volna hetvenöt éves Gáspár László.
Csendes és megfakult állóvíznek tűnik ma a szakma, sima tükrét nem borzolják valamiféle ünnepi megemlékezés aprócska hullámtörései sem, hozzám ilyenek legalábbis nem értek el, ami, persze, lehet az én hibám is. (Egy próbálkozásról tudok: Hegedűs Gábor írt emlékező tanulmányt az Iskolakultúra számára, amely azonban szakmai kifogásokra hivatkozva annak közlésére nem vállalkozott.
Holtában is haraggal
Növekszik a csend körülöttem.
Kedves barátom halt meg tegnap, s első önző gondolatom volt: Marton Miki névnapköszöntő baráti szavai nagyon fognak hiányozni. Már most, néhány nap múlva, és ezután mindig már. Mint ahogy két éve hallgat Rónaky Edit telefonja is, legfeljebb korábbi elmaradhatatlan lapjainak olvasgatásával vigasztalódhatom.
Partnereink
