Szépirodalom – vers

Amíg nem szólunk egymáshoz
és csak eteted a galambokat,
azt ismétlem, hogy nem halt ki belőled
a törődés, csak megszűnt az idő.
Ha nincs idő az ég nem varr foltot
és megfagy a kapucnimban álló tenger.

madárricsajban megfürösztve
térdepeltél a gyönge földre
virágzó ingben láttalak
szoknyád szélére ült a nap

Hideg lávából faragott vulkánkitörés
Pépes reggelekbe dermedt ébredés
Az éj méhébe visszagyömöszölt álmok
Kietlen tóparton könnybe lábadt reményben
Úszva az árral, mely lefelé húz

Csodálatos hangulatban
csónakázok egymagamban
szelíd vízen nyugalomban,
amiközben lenn alattam,
szavakkal leírhatatlan
háború dúl csúf, hangtalan.

Sosem tudtam tetten érni igazán, hogyan
formálódik bennem verssé a gondolat.
Ma hajnali négykor egy vers soraival
ébredtem, tudva, hogy ha a kezdő sorait
legalább nem írom le, akkor elveszítem
örökre,

Derűsen ébredek
mozaikszerű álmaim közül
egyet sem felejtettem el,
tudván álmaimból, drámába,
mesébe kívánkozó történetek
nőnek, nődögélnek.

Szentélye reménynek,
mennynek földi partja,
hol a vágyak égnek,
s öl a jövőt tartja.
Lélek örök vágya
teremtésből csenni,

– A foájéban nem fungál áz elektris!
– szólt haragvón Mádám Ipeksisch,
szemlézvén a frissen átvett artkinót…,
végigmérve, amit a haladás kinőtt…
– Holnap játszándók leend á Szállnák á dárvák,

Nem tudom, hallod-e még
vérem mocorgását ereidben,
érzed-e még nyelveden
szavaim tejét,
ízleled-e esténként,
ha ágyadba csendesülsz