Szépirodalom - vers Archives • Oldal 4 a 211-ből • Hetedhéthatár
Archívum

Szépirodalom – vers

Írások a rovatban: 3162

Koldus ének

Ady hangján
Krisztus csak áll itt, áll e nyegle korban, 
a mindenség, a végső minden hol van? 
Be fáradt, bús, mily elgyötört a holnap, 
szolga sorsom nem tud megpihenni. 

Tél

Hideg az ágyam
Hideg a párnám
Hideg az álmom
Fázik a vágyam
Pedig együtt égett
Bíbor ízű tűzgolyó

Novemberi ködök

Hajnali négykor tejfehér ködben
úszott itt minden: ablakomon
kitekintve egészen valószerűtlen
látvány tárult elém. A lámpák
halvány fényköre küzdött a
sötétséggel

Erkélyjelenet

Szemérmetlen galambok
veszett turbékolásba kezdtek.
a hangos légyott
erkélyemen zajlik,
nem érdekli őket.

Örök érkezés

advent
Fagyos az év szaka,
vár még a tél hava.
Fénylő a holdkaréj,
meghitt, csendes az éj.

Őszi abszurd

Október megfestett
sokféle levelet,
azután mélázva
a sárba dobálta.

Ég és kereszt

Tudsz majd Te is, mint oly sokan
Boldognak álcázva Magadat, élni tovább
Sok kincsért, aranyért, feledve csókjaimat.
Hazugok közé állni, mint napsütésbe csapó villám

Haz át 

Parti Nagy Lajosnak
Miként de szép, az este jött, ment,
esőillat és jázminok,
kószál a magamfajta jöttment,
a Duna foly, én áthidok.

Exitus

Csak magamnak köszönhetem
Hogy ÉNÜLÖK szüntelen
A győzelem jele nélkül
Hull belőlem az értelem
Hősi halált halt neuronjaim –
Sírhantjukra kopjafát állítok

Ősz

Ezerszínű őszi levél
hova sodort messze a szél?
Hol dobott le, hol pihensz
hol táplálsz új életet?
Vagy a holtakat siratod,
frissen hantolt sírhalmokon?

Mit nekem az ősz

Ha múlik a perc, mert úgy gondolod,
és csak belőled fogy valamennyi,
feszül, pendül, s ereszt pár sornyi húrt,
az életből is csak kottafejnyit.

Októberi borozás

Hirtelen elhatározással leemeltem
a polcról egy üveg rozét, és a kosárba
tettem, a többi holmi közé. Pedig
tudhatnám rég, hogy veszélyes dolog
nekem októberben rozét inni egyedül,

Késő őszi reggel

Ez a szürkeség,
ez az oldalvást szökő
kéményfüst,
ez a szag,
ezek a megvénhedt, ócska házak, falak,

Nyilas havában

Vidám zodiákus kőbabonák
Egy szigetről írt Plinius,
ez a bölcs görög lírikus,
mely úszott, s mint egy asztalon,
topáz fénylett rajt gazdagon.
Ma emberének mindene
a pénz, ezért legyintene

Fakó emlékek

Mellettem ülsz, de mintha messze járnál.
Úttalan út és porfelhő takar.
Szétfoszló árnyad mintha mégis látnám,
hiszen tiéd ez arc, a váll, a kar.
Már nem te vagy, nem az, akit szerettem.
Kihunytak mind a régi csillagok.



Archívum

Hozzászólások

DISQUS