Szépirodalom – vers
Koldus ének
Ady hangján
Krisztus csak áll itt, áll e nyegle korban,
a mindenség, a végső minden hol van?
Be fáradt, bús, mily elgyötört a holnap,
szolga sorsom nem tud megpihenni.
Tél
Hideg az ágyam
Hideg a párnám
Hideg az álmom
Fázik a vágyam
Pedig együtt égett
Bíbor ízű tűzgolyó
Novemberi ködök
Hajnali négykor tejfehér ködben
úszott itt minden: ablakomon
kitekintve egészen valószerűtlen
látvány tárult elém. A lámpák
halvány fényköre küzdött a
sötétséggel
Erkélyjelenet
Szemérmetlen galambok
veszett turbékolásba kezdtek.
a hangos légyott
erkélyemen zajlik,
nem érdekli őket.
Örök érkezés
advent
Fagyos az év szaka,
vár még a tél hava.
Fénylő a holdkaréj,
meghitt, csendes az éj.
Ég és kereszt
Tudsz majd Te is, mint oly sokan
Boldognak álcázva Magadat, élni tovább
Sok kincsért, aranyért, feledve csókjaimat.
Hazugok közé állni, mint napsütésbe csapó villám
Haz át
Parti Nagy Lajosnak
Miként de szép, az este jött, ment,
esőillat és jázminok,
kószál a magamfajta jöttment,
a Duna foly, én áthidok.
Exitus
Csak magamnak köszönhetem
Hogy ÉNÜLÖK szüntelen
A győzelem jele nélkül
Hull belőlem az értelem
Hősi halált halt neuronjaim –
Sírhantjukra kopjafát állítok
Ősz
Ezerszínű őszi levél
hova sodort messze a szél?
Hol dobott le, hol pihensz
hol táplálsz új életet?
Vagy a holtakat siratod,
frissen hantolt sírhalmokon?
Mit nekem az ősz
Ha múlik a perc, mert úgy gondolod,
és csak belőled fogy valamennyi,
feszül, pendül, s ereszt pár sornyi húrt,
az életből is csak kottafejnyit.
Októberi borozás
Hirtelen elhatározással leemeltem
a polcról egy üveg rozét, és a kosárba
tettem, a többi holmi közé. Pedig
tudhatnám rég, hogy veszélyes dolog
nekem októberben rozét inni egyedül,
Késő őszi reggel
Ez a szürkeség,
ez az oldalvást szökő
kéményfüst,
ez a szag,
ezek a megvénhedt, ócska házak, falak,
Nyilas havában
Vidám zodiákus kőbabonák
Egy szigetről írt Plinius,
ez a bölcs görög lírikus,
mely úszott, s mint egy asztalon,
topáz fénylett rajt gazdagon.
Ma emberének mindene
a pénz, ezért legyintene
Fakó emlékek
Mellettem ülsz, de mintha messze járnál.
Úttalan út és porfelhő takar.
Szétfoszló árnyad mintha mégis látnám,
hiszen tiéd ez arc, a váll, a kar.
Már nem te vagy, nem az, akit szerettem.
Kihunytak mind a régi csillagok.
