Nem tudom, melyik településen, melyik utcában járkálok. Hallom, hogy ketten is – férfi és nő is – kiabálja a nevem. Körülnézek, akkor fedezem fel Tomot és Zsut, ők integetnek és kiabálnak egy rácsos tornácról nekem. Nagyon köszönik azokat az ajándék kütyüket, melyeket a vaszari búcsúban vettem.
A szégyent mára levél se takarja,
a jó félszeg, büszkén feszít a hitvány,
míg ámul az enyém uralma titkán,
oda, nem csak kisujja, egész karja!
Az Édenben elfogyott már az alma,
angyal-pallos villan, szádat, ha nyitnád,
Látványosan a növénynek van gyökere, amely rendszerint lefelé növő, szétágazó része. Ez rögzíti a talajhoz, ezzel szívja fel tápláléka nagy részét. Ez az eléggé látványos és jól megfogható leírás, jó ábrát ad, ha mindezt az emberre, a társadalomra, a kultúrára, a hagyományokra, a műveltségre és sok más egyébre akarjuk kiterjeszteni.
A tárgyalót áttetsző szivarfüst töltötte meg, amin senki sem csodálkozott. Már három órája tartott a zárt ajtók mögötti tanácskozás. A szivart csak a vezér szerette, de a többiek igyekeztek ebben is a kedvében járni, és fel-feltörő hányingerüket elnyomva pöfékeltek.
A békevágy és a béke témájához kapcsolódó alkotásokat mutat be Yoko Ono legismertebb kortárs japán képzőművész és zenész, John Lennon felesége életművéből A háborúnak vége! Ha akarod – Tribute to Yoko Ono című kamarakiállítás, amely jövő vasárnap nyílik Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Nagypénteken,
mikor hazaértem,
a feleségem épp rókázott,
„mi lesz velem, Paul,
ha a hasam úgy néz ki majd,
mint egy zsák, akarsz te
gyereket egyáltalán tőlem,”
A korábbinál is szélesebb körből kerülhettek ki idén a Prima Primissima díj jelöltjei, mert az elismerés több kategóriáját is kibővítették. Az elismeréseket december 2-án vehetik át a díjakat a Müpában. A Prima Primissima díj célja évről évre, hogy támogassa az egyedi teljesítményt nyújtó tudósokat, kutatókat, oktatókat, alkotókat, művészeket, újságírókat és sportolókat Magyarországon és a határon túl.
Már a kötet borítója is sejteti, hogy a szerző ezúttal is egyfajta történelmi kalandozásra hívja az olvasót. Felütve az oldalakat – ahogy sok más esetben is – az villant át rajtam, ki fogja végig olvasni ezt a sokak számára nehezen értelmezhető, komoly odafigyelést igénylő kötetet.
Olyan négyéves-forma lehettem, mikor nagyszüleim először vittek el Brassóba. Na, nem olyan ukmukfukk, mint ahogy ezt most leírom, hanem hosszú és körülményes készülődés után. Nagyanyám átmosta és száradni aggatta a nagy füles kosarakat. Nagyapám előhúzta a kasos szekeret.
Az éjszaka szabaddá tesz
Repdesem faltól falon át
A borzas fellegekig
A vérem denevér
Az éj perceit falom derült
Csillagveremben
„Kétféle fontos ember van. Az egyik magát tartja fontosnak, a másikat a többiek tartják annak” – az aforizma szerzőjét egészen biztosan a többiek tartják fontos embernek, hiszen ő Kopátsy Sándor, Magyarország egyik legismertebb közgazdásza, akinek sikeres pályája több mint öt évtizedet ível át.
Az Özönvíz tizenhetedik napján kitépett fák és hatalmas tüskebokrok sodródtak a bárka útjába. Noé egy hosszú csáklyával igyekezett visszataszigálni őket az áramlásba. De jött helyettük másik fa és másik bokor. A szemerkélő ködben alig egy kötélhossznyira lehetett ellátni.
A Dunántúli Napló 1956. november 10.-i számában tallózva tovább, a második oldalon lévő „Mi újság a nagyvilágban?” című cikk híreit vegyük sorra. Először a három „általános” hírt vegyük. Párizsban a kommunisták mozgósítására az újabb tűntetésen 3000 fő emelte föl szavát a fasizmus újraéledése ellen.
Megérteni nem lehet akkor sem,
ha majd visszatérnek a vadludak,
mit láttak, onnan a messzeségből,
s mi hozta őket, és miért haza.