Lukáts János
Házőrzők és háznézők
A ház lassan elcsendesedett. A gyerekek aludni tértek, az emberek még hallgattak egy keveset. A macska éjszakai útjára indult. Amint kisurrant a félig nyitott konyhaajtón, találkozott a kutyával. – Hová, hová, Cirmos? – kérdezte.
A makrancos papírsárkány
Ahogy ott állt a kamra sarkában, feltekerve és a falhoz támasztva, eszébe se jutott, hogy valaha is lehet belőle más, mint papírtekercs. Nem is tudta, hogy egy papírtekercs számára másfajta élet is elképzelhető, mint felgöngyölve vagy kettőbe hajtva lenni.
Gólya hozta mese
Hosszú volt az út a tenger fölött. Kegyetlen vihar verte széjjel a gólyacsapatot, a tengerparton gonosz emberek hálóval akarták összefogni a fáradt vándorokat. De a gólyák legtöbbje megfeszítette erejét, megkereste a csapatot és repült-repült hazafelé.
Tavaszvárók
A télnek már mindenképpen vége volt. A földek feketén duzzadoztak, langyos esők öntözték a mezőket, bunda-bekecs lekerült a vállakról. Emberen, gyereken nyugtalanság érződött. – Jön a tavasz! – mondták az emberek.
A hóember hosszú élete
Korán leesett a hó abban az évben, már november közepén nagy pelyhekben üzente meg a tél, hogy közeledik, és hogy igazán nincs melegszívű kedvében. Nem libegett, hanem zuhogott a hó, vastagon befedte a földet.
A kelepce
A gyerekek rúgták a rongylabdát. Lomhán felrepült az ormótlan fekete gömböc, aztán tompa puffanással esett földre. Nyomában szállt a por. – A rongylabda azért jó, mert sose pattan el! – állapította meg a borzas hajú fiú.
Almaország
Az almáskert végignyúlt az egész domboldalon. Szép rendben álltak az almafák, mint köpenybe öltöztetett katonák. A csöndes nyárban szinte érezni lehetett, ahogy egyre érettebbek lettek az almák, egyre nagyobbak és pirosabbak.
A szigetember – VII.
„Aki a halálról beszél, lehet, hogy mind valótlanságot állít, lehet, hogy mind igazat mond. A halál dolgában mindenki illetékes, mert mindnyájan előtte vagyunk a halálnak, de a meghalás dolgában senki sem illetékes.
A szigetember – VI.
– Nekem most dolgom van, felség!
– Tedd a dolgodat, Dithyrambosz! A dolgok arra valók, hogy megtegyük őket. Egyébként, legföljebb: uram!
– De nekem elmenni való dolgom van, uram!
– Akkor eredj dolgodra, Dithyrambosz!
– De hosszú útra erednék, ha elengedsz, uram!
A szigetember – V.
„Gyermekkoromtól boldog harmóniában éltem az istenekkel. Kerestem őket, és megtaláltam őket. Minden helyzetben, minden helyen és minden időben ott voltak a közelemben. Ezt meg kell magyaráznom! Városban éltem, vagy falun, erdőben vagy folyó mentén, a zajos táborban.
A szigetember – IV.
A nagy víz túloldalán magányos lovast vettem észre. Talán már hosszabb ideje állt a parton, de alakja úgy beleolvadt a füzek barnájába, a nyárfák sűrűjébe, hogy csak, amikor lova bólintott a fejével, akkor bontakozott ki alakja a mozdulatlan háttérből. Aligha látott engem.
A szigetember – III.
„Amíg megőriztem a birodalmat, elveszítettem Rómát. Amíg hadjáratokkal védtem a határokat kelettől-nyugatig, az afrikai pusztákig és az arméniai szurdokvölgyekig, addig új nép vette át a régi helyét Rómában. Ez a nép nem az én kedvem szerint való nép volt.
A szigetember – II.
Gyönyörű reggel volt, a szellő tavaszi rügyeket fújt a bokrokra, az ágak hegyén rigók himbálóztak. Kerek volt a világ, szabad és végtelen. – Hozd elő Albiolát! – Dithyrambosz ugrott, a kívánságban megérezte a közös kaland örömét. – Meg egy lovat magadnak is!
A szigetember – I.
Marcus Aurelius utolsó könyve – Az első utam a Danubius partjára vezetett, megálltam a fűzfák alatt, elégedetten néztem jobbra és balra: hatalmasan hömpölygött a folyó. Védte, biztonsággal védte a Birodalom határát. Túlnan erdők és hegyek, vadak és barbárok.
Kőszobor a kerthelyiségben
A Kőbölcső kerthelyiségét a kastély parkjából hasították ki, deszka- és nádkerítéssel vették körül, hogy a hajdan volt időkre semmi se emlékeztessen. Valami azért mégis megmaradt, a bejárat közepén egy kőszobor állt. Hogyan került oda, ki jelölte ott ki a helyét, és miért nem vitte tovább, senki se tudta.
Partnereink
