Mindennek van széle
A szélnek is vége
Lógj hát le róla
Pont úgy, mint
Egy pont nélküli
Mondat,
Dombok zöldjén szalad az érzés
át a langy lejtőn, derekam ívén
fehér kő szisszen mezítláb alatt,
csendből bújik a meredély szava,
kékség súg, elveszni vágyunk
Fogjatok kézen! – vízen állni.
Könnyekkel maszatolt arcom kék,
sárga, – (bíbor?-talanságos).
Értsetek színeimre választ.
Évek óta nem írok már szerelmes
verset, talán, mert maga az érzés
is messze elkerül engem. Bár
kétségtelen, hogy nyugodtabb lett
nélküle az életem
Ó, te első pillanat, hidd azt, hogy új vagy,
és nem maszat az időn, mit régi ujj hagy,
győzz meg, az elmúltnál minden csak szebb lehet,
és reménnyel töltöd ki majd a perceket!
Vetetlen az ágyam
Vedlett a vágyam
Törött a szárnyam
Hagyjátok az álmom –
Repülni nem kötelező
Neked nőttem a mindenségből,
de leszakítottak maguknak a vétkesek,
csapdosó szárnyamat naponta letörték,
s vergődtem jaj-ok és kétségek között.
Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?
Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,
fájtam, elmunkátlanodtam.
Kandúrkám ma hajnalban, abban
a csodálatos cicakegyben részesített
engem, hogy mellém gömbölyödött, és
hagyta, kivételesen nem futott el,
amikor megérezte, hogy simogatja
kezem.
Dal lehetnék, messzit járó,
szép hangokat megszitáló,
zenghetnének hegyek, völgyek
dúdoltatva sok szép tölgyet.
Szó lehetnék, oda hangzó.
szívem tornyán kelt harangszó,
A tekintetem fut végig
Az úton amit bejárt
Vályogban fogant
Templomi esküvő után
Elsőszülött fia volt apjának
Ki nem lelkész hanem lett nádács
lehetne lakkcipő harisnya hosszú combomon
lehetne csipkegallér vagy efféle hajcihő
lehetne elmélet csak ráncolnám a homlokom
Mikor már eleget álmodtál
S készen állsz arra
Hogy halott álmaidban élj
– Jó utat a múltban
S álmodd újra
Elbaszott életed
nem tudom, milyen világ készül
lesz-e benne színháznak hely
szék hol felolvasni Thomas Mann leül
körülötte a földön ülőhely