altercsajok profilképeiben
keresem életem értelmét
amit reggel nyolckor kivert
a fejemből valami szemét
Egy margitszigeti padon egymást átölelve ül két hosszú hajú fiatal. Megkérdezi az egyik: – Mondd csak, tulajdonképpen te mi vagy? Fiú vagy lány? – Ó, hát nem mindegy, ha már így szeretjük egymást?
Úti- és olvasmányélmények Facebookon innen és túl / Kötelezők – Zsibongó május reggel van odakint. A fiú valahol a Koksz utcánál száll fel a buszra, egyből leveti magát a mellettem lévő ülésre. Talán nyolcadikos lehet. Irodalomkönyvet vesz elő, az ölébe rakja, bele-belenéz.
Egy elhagyott kastélyban
egy elhagyott zongora.
Ütött-kopott, billeg lába,
hét húrja elszakadt.
Hegyek ölelésében megbúvó tanya
adta keretét néhány boldog napomnak.
Az élet nem könnyű ott,
Nagyanyám tévedhetetlen álomfejtő hírében állott. Ha például elmentél hozzá, mert szénaboglyát álmodtál, akkor komótosan elhelyezkedett karosszékében és szőréről szálára kifaggatott: „Aztán milyen volt az a széna? Még egészen nyers, mint a fű…
Piciben és nagyban, szívben és az agyban
visszatükröződik a táguló világ.
Tudja, hogy mikor nyíljon lányka és virág,
Elvásott már lassan a sorsom,
Mind, amit nékem szántak a párkák.
Itt az idő beosztani már
Feri bácsinak ismerte mindenki Fehérváron, a Budai út környékén, meg abban a kiskocsmában, ahová naponta bejárt egy-egy fröccsöt meginni. Teljes nevén Varga Ferencnek anyakönyvezték szülőfalujában, Csákberényben. Ötvennyolc éves, rokkantnyugdíjas volt.
Számomra a Balaton mindig csak második gondolatként jelentette a magyar tengert. Elsőként a dédnagymamám jutott eszembe róla.
A dédim kedves, mosolygós, szelíd asszony volt.
A Vezér háza hű mása volt annak a bunkernek, ahol a hírhedt náci életének utolsó hónapjait töltötte. Valószínűleg nosztalgiából építtetett a berlini bunkerhez hasonló erődöt, mert ugyan bizony mi szükség lett volna épp az Édenben ilyen bombabiztos falakra.
Hideg volt azon a régi napon.
Egyik lábamról a másikra álltam.
Akkoriban sosem volt meleg cipőm.