Szépirodalom – próza

Óvatosan nézem a mély kékséget. Ma a bal szememből buggyant felszínre, s a bordáimnál bukott alá. Olyan, mintha hiányozna belőlem egy rész. Nem fájt, nem sajgott, egyszerűen csak nem volt. Néha elfelejtkezem róla, s óvatlanul belezuhanok.

A kilincset úgy nyomta le, hogy kész volt mindenre. Ugyan kicsit lehűlt a levegő, már napok óta köhögött, de ez most egyáltalán nem volt érdekes.
– Parancsol? – nézett rá az eladó tettetett nyájassággal, valójában alig várta, hogy kezdődjön az ebédszünet.

Ő lehajtott fejjel baktatott. Meleg bundájába jól beburkolózott. Már régóta fázott, nagyon fázott. Ha igazságérzetét megbökte valami, még élénken visszatért pár percig a parketta sűrűjébe. Oda, ahol a táncot ádázul ropják minden nap. Kivétel nélkül, minden nap! Ő már nem akart táncolni.

Az öltöny és a fekete póló között vacillált. Öltönyben illene menni, de tudta, hogy a nőt ez sosem érdekelte, így bátran nyúlt a pólóért.  Öt éve nem látta. Hallotta, hogy baj van, de nem volt ereje bemenni a kórházba. Az emlékek egyszerre törtek rá. Annyi volt belőlük, hogy szinte válogatni sem tudott.

Amióta az interneten jeleskedő táplálkozásszakértők és életmód-guruk lettek mindentudó tanácsosaink és a mesterséges intelligencia „öltözött” bizalmas gyóntatópapunk talárjába, se szeri se száma az egymást túllicitáló (gyakran megcáfoló) okos eligazításoknak.

Az írónő tenyerébe ejti állát, két könyöke az asztalon. Előtte ceruza és üres kockáspapír. Gondolkodik. Mesét szeretne írni, de nem tud. Mikor is írta azt a sokat? Régen volt. Hangosan motyog.

Szereplők: Hatvanas éveiket taposó barátnők.
Juci: férjezett, családos; festett, divatos frizurájú; csinos kötényt köt a csinos ruhájára
Brigitta: özvegy; sötét ruhát hord, a haja festetlen; nagyothalló, de nincs hallókészüléke; otthonkát húz
Ildi: férjes, gyermektelen; a haját festeti, de kész szalmakazal; kötényt köt

A női lét tartalmaz kötelező mérföldköveket. A házasságot, a gyereket még csak-csak meg lehet úszni, de azt, hogy a szétfolyt szemfesték marja a szemedet és a piros napos napokon foltos nadrágba vergődj haza, szinte biztos, hogy nem.

Údó és Helen szorosan egymás mellett szelték a vizet, karjuk összeért. Helen csak a mellúszást tudta, Údó vad iramban gyorsúszott, de fejét mindig oldalra emelte, meggyőződött róla, Helen mennyire marad le. – Itt lesz egy kanyar, majd ott a part! – kiabált hátra, hogy Helen jobban bírja, legyen még ereje.