Szépirodalom – próza

Most rúzsoztam ki a szám. Vörösre. Rókabundám szorosan ölelte hátamat, legalább akadt, aki megölelt. Mellemen nem tudtam összehúzni a cipzárt, minden szempontból kinőttem már. Az idő eljárt. Az évek súlyt pakolnak az emberi testekre, pedig amúgy is cipekedünk eleget.

Amikor eljönnek ezek az apa-lánya napok, azok különösen jók. Mert akkor tényleg azt érzem, hogy fontos vagyok a számodra.

Belenéztem ebbe a hömpölygő, mélykék imába. Esküszöm, olyan mélyre meredtem, amennyire csak tudtam! Egy rémisztő pillanatig alábuktam önmagamba, átcsapott fölöttem az éber álmok kavargó tengere. Az eltemetett emlékek sziszegve ólálkodtak körülöttem, rongyosra hasadt testükről szürke por pergett alá.

Engem néznek. Lehetnek vagy harmincan. Úsznak abban a förtelmes lében és mind engem bámul. Itt megüvegesedik a tekintet. Hátborzongatóan ragadós ez a nempislogás. „Kontroll-hal-bolt”. Nem bírom a halszagot. Nagymama miatt jövök mégis, Isten nyugosztalja, az egyik eladó nagyon hasonlít rá.

A férfi nemrég határozta el, hogy kilép a buliból. Nyugodt, kellemes nyugdíjas éveket képzelt magának, elvégre megérdemli. A vagyont összeteremtette, a halottak hallgatnak, a pénzmosás megtörtént. Sajnos a főnöktől kapott egy vacsorameghívást, nem lehetett ezt visszautasítani.

Jane Austent egy gonosz zöld manó egy lepukkant albérletbe teleportálta a 21. századba. 

Már rég elfeledték hangjukat. A kicsi madárpár, Mirtill és Mirtilla. Énekük verése dehogy szabályos, hová tűnt az énekverseny, az erdő oltalma! Egy padláson rekedtek a hideg télben. Nem közönséges padlás volt ez. A hatalmas operaház padlására húzódtak be, ahol nem kellett pókháló álca a fészekre.

Amikor már „nagylány” lettem, úgy tizenhárom-tizennégyéves-forma, nagyanyám besorozott újoncnak maga mellé a szocialista termelőszövetkezetbe, mai fordításban: kapálni a mezőre. Persze ez csak a nyári vakációra vonatkozott, amikor átkozottul sütött a nap, hajnaltól legalább este fél nyolcig a „kollektíva” földjein.

A telefonnál ülök, meztelen. Lélekben kiüresedve, okos, kék szemekre, simogatásra vágyva, üres fészekben. A lelkem meztelen! Itt hideg van. Magányos vagyok, testem öreg. Mosolyom bátortalan és fakult, mint egy régi, ártatlan gyermeki képen, ahol a mosoly félúton meg is állt, azt hiszem.

A kisfiú hosszú délutánokat töltött a műhelyben, néha már a hold is megjelent az égen, de ő még szorgalmasan görnyedt az asztal fölé.
– Mit csinálsz? – állt meg a félig nyitott ajtóban anya. – Ideje nyugovóra térni. – Nem lehet. Ma még dolgoznom kell, apa azt mondta, hogy erősen páncélozott legyen.