Az utolsó látogatók még talán ki sem léptek az Állatkert nagy, rácsos vaskapuján, amikor az állatok munkához láttak. Grimasz, az öreg csimpánz nyöszörögni kezdett ketrecében, akár egy gyerek. Az ápoló ijedten lépett a ketrecbe és a majom fölé hajolt.
Vettem egy ünnepet a Marketplace-en. Akkor történt, amikor a határidőnaplómba pótlapot kellett tűznöm, amikor a huszonnégy órát még huszonnéggyel meg kellett toldanom. Vettem ünnepet. Feladta a hírfolyam, és én rákattintottam. „Feleslegessé vált, megkímélt állapotban tartott ünnep olcsón eladó. Szükség esetén kiegészítőkkel.”
Tegnap délután a gyógytorna után még elmentem a Szarvas csárda térre, a gyógynövényboltba, hogy egy betegtársam által ajánlott fájdalomcsillapító krémet vegyek magamnak. A bőbeszédű és segítőkész eladó, akit egyébként nagyon régen ismerek.
Nepomukot sosem érdekelték a híres emberek, az meg pláne nem doppingolta, hogy maga is azzá váljon. Aztán egy szép napon belezúgott Euláliába, a IV. B-ből, aki körül csupa híres srác forgolódott. Mit tehetett egyebet, minthogy belőle is híres srác legyen.
Piacolásom közben a minap ismerős arc bukkant fel a színes fergetegben. Hát persze, hogy ő az, D. Hortenzia, a hajdani osztályelső, pontosabban annak hatvanhat éves kivitelezése. Ő is felismert, kissé bizonytalanul pislogott, aztán beszédre nyílt a szája.
A ház lassan elcsendesedett. A gyerekek aludni tértek, az emberek még hallgattak egy keveset. A macska éjszakai útjára indult. Amint kisurrant a félig nyitott konyhaajtón, találkozott a kutyával. – Hová, hová, Cirmos? – kérdezte.
Évek óta görgette maga előtt a történetet, de nem tudta rászánni magát, hogy belekezdjen, megírja. Mélyen eltemette magában azokat az éveket, a jó és rossz történéseket egyaránt, amelyek a kezdet, még tele ígéretekkel, majd a keserű ráébredés évei voltak.
Húsz éve történt éppen, kora tavaszi napsütésben, egy olyan délutánon, amikor már érződik a Nap ereje és az emberek a hosszú téli bezártság után vágynak a szabadba, a természetbe. Maga sem érti, hogy miről jutott most váratlanul eszébe.
Egy esős vasárnapi délelőtt kék dzsekis, maszkos férfi csengetett be dr. Indig Igor kapuján. – Ki az? – sietett a videó-kaputelefonhoz az egyetemi oktató, aki éppen újságot olvasott, és ilyenkor nagyon nem szerette, ha zavarják.
Ahogy ott állt a kamra sarkában, feltekerve és a falhoz támasztva, eszébe se jutott, hogy valaha is lehet belőle más, mint papírtekercs. Nem is tudta, hogy egy papírtekercs számára másfajta élet is elképzelhető, mint felgöngyölve vagy kettőbe hajtva lenni.
A fiatal nő és a férfi már öt éve együtt éltek. Amikor először találkoztak, még csak egy lány és egy srác voltak, akik aztán egymás mellett váltak felnőtté. Találkozásuk annyira banális volt, mégis sorsszerű, legalábbis a lány szerint.
1957 és 1958 életem egyik legemlékezetesebb korszakához tartozott. Hogy miért? Talán azért, mert akkor kezdtem érni férfivá, nyiladozott a szemem, és próbáltam meglátni, amit eddig csak néztem, de nem láttam a világból.
Egész télen nem volt egy megveszekedett vasam se. Persze, ezért senkit sem okolhatok, én akartam mindentől és mindenkitől független ember lenni. Akkor keljek-feküdjek, amikor kedvem szottyan rá, ott és úgy dolgozzak, ami per pillanat pásszol a svungomhoz.
Hosszú volt az út a tenger fölött. Kegyetlen vihar verte széjjel a gólyacsapatot, a tengerparton gonosz emberek hálóval akarták összefogni a fáradt vándorokat. De a gólyák legtöbbje megfeszítette erejét, megkereste a csapatot és repült-repült hazafelé.
Ha valakit isten egymásnak teremtett, az Gruber és Gruberné volt. Másfél méter magas az egyik, ugyanannyi a másik. Mindketten farmert és skarlátvörös kapucnis dzsekit viseltek, s még arcban is annyira hasonítottak egymásra, hogy testvéreknek látszottak.