Szépirodalom – vers

ginsberg 100
az üvöltés
mi velőt ráz
a kaddis minek
vége nincs
s a tudatod

Nézd, minden szólam elolvad a csendben,
lassan kihunynak a fényes ablakok,
ím, messze nő a távolság e renden,
csellómelódia száll s csak hallgatok.
Lágy húrokon most langyos est pilinkél,

Mire felébredsz, tán megtalálod
Közben keresed, kutatod, ám
Álmaidban sehol nem leled
Betonba vered a hülye fejed
Miért nem jó neked egy csúf

Mikor tudod, hogy elég vagy.
Mikor érzed, hogy nem kell az a mondat,
Mert látod a szemében az érzést,
Látod, hogy fárasztod.
Nem akarsz sok lenni, de kevés se.

Ha kellő ideig képes vagyok
türelmesen várakozni, a dolgok
többnyire bekövetkeznek. Csak
el kell csendesíteni magamban
a rettentő hiányérzetet és haragot,

Sorsunkat át-és elrendezik,
versengenek a fegyvergyárosok
meg a temetkezési vállalkozók,
kié lesz nagyobb a profit.

Aktuális ,bár régi görög a példa:
erősödő Athén ellen fordult Spárta.
Félelme, hogy lehet belőle is préda,
vad háborúvá vált az elszakadt cérna.
Az elbizakodott is tévedhet néha,

Hidegen roppan január
fogai közt a jelen, nincs
menekvés; pálmafás meleget
emlékezem, homokos partot,
melyre fehéren futnak ki a habok,

Azt álmodtam, hogy élek
A haláltól nem kell többé féljek
S végre újra tudok szeretni
Szerelmeimmel szeretkezni
Felhőkkel szemtelenül feleselni