Szépirodalom – vers

Köröttem zord hegyek
Ám én mindent látok –
A fájdalmasan fáradt hajnalt
A forró delet harangozó napot
Az önfeledten muzsikáló estét

Szemben velem, az asztalon egy fotó áll:
életem egyik legjobb képe. Elmélázok a
láttán: milyen szép volt a nő, aki egykor én
voltam! Legalábbis abban az időpillanatban.
Soha nem gondoltam szépként magamra

Bár térnének vissza
az elkóborolt jelzők,
találó hasonlatok

A fenyők mindig nagyra nőnek,
bíztatásul a vén időnek,
a jelen forog, a jövő dörög,
de makacs a remény és örök.
Az élet néha gyáva, félszeg,
nem léphet egy folyóba kétszer,

Gyúrja az asszony a tésztát,
bőszen szórja liszttel a deszkát,
pedig nem is tudja csörög-e
majd a zsírban sült csöröge.
(Mellesleg megjegyzem furcsa az élet
Lengyelben zsírban sütik a csörögét!

Hazug, de megvadít
Ámító, ám messzi repít
Tán egy újranyíló, illatos
Vad, bódító Szerelembe
Egy újabb sötét verembe?

Szürke fotelben fekszik
szürke-fehér cicám, mint
egy régmúlt századból
való festmény, olyan a kép.
Látszólag mozdulatlan, azt
hinnéd, alszik,

Mielőtt rám ég az idő,
felismerhetetlenné
változtatná arcom,
gyertek vissza szerelmeim

A tűhegyek hatalma végtelen.
A puha illat mind örökbe zárva.
Az idő s a tér is csak fél elem,
Ő önmagát hordozza minden szállal.
Fogyhatatlan őrt álló figyelem,
reá szegezve a világ, bár az vak,