Talán ha nem lennél,
talán ha én se lennék,
ha semmi nem lenne,
csak akkor lennék nyugodt.
Zsarnok az érzés,
mert zsarnok, önző az ember,
Sírnak a fák, a templomok,
hogy Isten egykor elhagyott.
Fekete kalapok emelnek rám –
Jobb napot!
A szemközti Jubileum
sörözőből kijött a páros,
az asszony jajgatott
miközben részeg párja
rúgta, pofozta
Hajdan jöttek-mentek felhőkkel a dogmák,
színezték egyre-másra ősi mítoszok,
alakultak galaxisok és kis koszok,
s az elérhetetlent istenüknek mondták.
Káprázik a szemem.
Mindenütt csak fények…
de a ragyogásban
mindig mások élnek.
Keserű madarak
ülnek már vállamon,
Én már csak szeretni szeretnék
Szívből, igazán
A gyűlölet, ami élt bennem
Igaztalan dolgokkal szemben
A hülyékkel beszélgetni nincs kedvem…
Elmúlt. Mint ez a nyár is hamarosan
Ha rólam bármit mondanak,
az néha idegen,
mért látja így, én nem tudom,
ki érti ezt?
Ha rólam nem szól semmi sem,
az rémiszt idebent,
Nem tartottam nagyra
e civilizált világban
túl elnyűttnek hatott
csillagokról, lélekről és
olyan csöndről beszélni,
melynek emberszaga volt.
A szavakat keresném, meg ne bántsalak!
Ó Uram, Istenem, Világunknak Királya!
Miért hagytál magamra?
Merre vagy?
– Elhagytalak? Ugyan! Hogyan tehetném?
Hozzád láncolt a hit.
Ha jönne, ha menne,
mindig kell egy zápor.
Szél hozná, a lenge
cseppcsók lesz a mámor.
Lapulevél ajkán
dédelget kis kortyot,
Hallgatom a csöndet,
Szépséges éjszakám virágát,
Hűs köveken forró lábam nyugszik,
S fejemet a falnak támasztom,
Kívül reked a világ.
Hülyét csináltak belőled
Tudod?
Pilláidat lehunytatták, hogy vak lehess
Vagy önként csuktad be, hogy „beilleszkedhess”
Ráncos alma az este,
barázdáiban rejtőzik a csend. RÁNCOS.
*
Egyenes szívvel nehéz
e görbe világ útvesztőiben. NEHÉZ.
Van vérem, de vajon elég-e
Hogy átfolyjon rokkant szívemen
Dobogni kéne még egy kicsit
Vagy egy dobszóló
A végítéletig
Hülye egy szerkezet