Ébredtél? Álmodtál?
Kitárult az ajtó,
a Lét-kapukon át
végigcsoszogtál
a hűvös verandán,
aztán eltűntél
a késődélelőttben.
Álomtakarót küldtem
neked az éjjel, Téged
betakart, és szép álmot
hozott, az Ég minden
kincsét magával vitte:
Napot, Holdat és sok
Hegyek ölén él a város
szép Selmeccel határos
összenőttek egykor szépen
de nem ettek közös széken
Városrangját Mátyás adta
búját a sok török szablya
Csak annyi kell, hogy visszanézzek
és kibomlanak mind a fények
a lomb közötti nyári résen,
csak annyi kell, hogy felidézzem.
Csak annyi kell, hogy újra lássam
gyermek-magam egy régi nyárban,
Feküdj a szélnek jó vitorlám,
Vidd hajómat távoli vizekre,
Az istenek majd ambróziát öntenek
Naptól tikkadt ajkamra.
Verjék a habok hajóm oldalát,
S ne feledjék nevem az öblös kikötők,
…Lopják a napot
A tohonya csillagok
A Nap is holt, részegen
Horkol az álmos Föld alatt
Reszket a Hold a tó vizén
Másnapos halak verik
És emlékezzenek, kik még emlékezni tudnak,
hogy volt itt egykoron egy fölszentelt hely,
emlékezni, kik még akarnak effélét tenni,
hogy itt már a múlt csak temetetlen test.
Kányádi Sándor: Bot és furulya
Legelső ajándék, mit kaptam,
egy bot s egy furulya.
Cifra volt a bot,
füstös a furulya.
Igen! Könnyebb egy hegyet
száz szekérrel odébb rakni,
mint az átkot vállainkról
mélybe dobni.
Fakul a lét, mint a közönyös falragasz.
Ahol nem ismernek, s te sem senkit,
vagy – nem vagy, a világnak egy és ugyanaz.
Kérdeznéd a kaput, miért van zárva,
boldogan csöngetnél, de néma,
talán cserélnek elemet néha,
Faludy stílusában
Vörös fénnyel jött part felől az alkony,
télidőben korán, ahogyan szokott,
álmos tar ágak közt fáradt ölelésben
ott lenn a város tavaszról álmodott;
Csak egy puha pillantás
A zörgő, fáradt időben
Szertelen szerelmünk
Kóbor illata a kék csend
Örökkön ölelő tengerében
Érintésed sajgó gyönyöre
Fel akarok ébredni, szaladni,
de valakik kötöznek maradni,
mozdulatlan kőszikla a lábam,
körül dongnak mindenféle árnyak.
Lányok és ifjak tűz táncot járnak,
tündér magukat napnak szántan,